Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)
A színház művészete
ismerésénél. Mig azonban az általános nézetek mindinkább elfogadják ezt a tényt a beszélt drámát illetően, és mind kevesebb drámairó akar elsősorban „irodalmat" alkotni, még mindig nagyon eltérőek a vitában elhangzó vélemények a zenés drámára vonatkozóan, arra vonatkozóan, mennyiben eszköze a zenés dráma a zenés szinháznak. Mint már említettük, mindenekelőtt azért fordulnak szembe vele, mert az efféle felfogás állitólag méltatlan lenne a zene formálisan kidolgozott szépségéhez. A szinpad szigorú törvényüsége felkínálja ugyan mind a prózai, mind a zenés szinház száméira, hogy színpadi interpretálás esetén, pontosan figyeljen az irodalmi-formai, illetve zenei-formai kidolgozásra, de megtiltja ennek célként történő kialakítását. A hangversenyteremtől vagy az előadói emelvénytől eltérően például, a zenés szinház szépsége nem az abszolút zenei formák szépségének a közvetítésében, a prózai szinház szépsége pedig nem elsősorban a beszédformák szépségének a közvetítésében rejlik. Az úgynevezett zenei szakértők akár elfogadják, akár nem - a zenés szinház közönsége a zenei-formai kidolgozásnak mint alkotói szükségszerűségnek többé vagy kevésbé tudatában lehet, a színházban azonban sosem a kidolgozást, mint olyat fogja fel a néző, hanem csak és kizárólag a reális cselekménytörténésre vonatkoztatja. Ellenkező esetben nem beszélhetünk teátrális törvényszerűségek szerinti alkotásról és a színházművészet céljának eléréséről. Mint ahogy a prózai szinházi néző nem ismeri fel és nem is szabad felismernie, milyen versformákat mond a színész, illetve, hogy egyáltalán versben beszél, éppoly kevéssé irányul a zenés szinház törekvése oda, hogy a néző a zenei-formai kidolgozást, mint olyat felismerje. A zenés szinház sosem formálisan szép, abszolút zenét közvetít, hanem arra törekszik, hogy minden szinpadi művészet már többször emlitett célját, a maga sajátos eszközeivel elérje. Ezekhez a sajátos eszközökhöz tartozik- 37 -
