Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A klasszikus dráma utáni korszak fejlődési tendenciái

egymásközötti viszonyaira történő leszükités és a dráma abszolút volta.

Ennek a klasszikus dramaturgiai rendszernek az alapján születtek az élet realista-művészi ábrázolásai a nagy drámákban, ahogy például az Antigonéban, a Lear királyban és a Macbethben vagy az Ármány és szerelemben látjuk.

Utaltunk továbbá arra is, hogy ennek a rendszernek talán legátfogóbb és legáltalánositóbb leirását Hegel adja Esztétikájában. „A mozgás totalitásá"-nak a drámára vonatkozó központi kategóriája, amelyet ő ,.az objektumok totalitása" epikus kategóriájával állit szembe, éppen azt jelenti: a dráma szerkesztési elve abból következik, hogy valamely történelmi összeütközéshez tartozó, minden lehetséges állásfoglalást ezen összeütközés köré, mint egységes központ köré kell csoportosítani.

Ez a hegeli leirás, valamint a Marx és Engels által történő dialektikus és történelmi materialista konkretizálása a Lassalle-al folytatott, Sickingen-dráma fölötti vitában a klasszikus dramaturgia egyik legfontosabb elméleti felismerésének tekinthető.

Ha tehát az emlitett feltételek h.jnyoznak az életben, az egyébként magasan fejlett kultúrákban sem létezik klasszikus értelemben vett dráma. Elegendő, ha ezzel kapcsolatban az inkák vagy az egyiptomiak régi kultúrájára utalunk,a hindu, az elő- és kelet-ázsiai kultúrákra; ezekben vagy egyáltalán nem mutathatók fel drámai-szinházi formák, vagy ha mégis, a fejlődés akkor sem jut túl az epikus-lirai keverékformákon.

Másrészről azonban, a klasszikus dramaturgiai rendszer csak a korai kapitalista társadalom viszonylag egyszerű és áttekinthető ellentmondásainak felelt meg, ezért elengedhetetlennek tartjuk, hogy néhány alapvető ellenvetéssel éljünk e rendszer lukácsi abszolutizálásával szemben.- 13 0 -