Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)
A klasszikus dráma utáni korszak fejlődési tendenciái
A KLASSZIKUS DRÁMA UTÁNI KORSZAK FEJLŐDÉSI TENDENCIÁI Az eddigi fejtegetésekben, körvonalazva, azt igyekeztünk megmutatni, hogy a szó szoros értelmében vett dráma, mint különleges szinpadi-irodalmi műfaj, az emberi társadalom viszonylag kései fejlődési fokán a kifejlett osztálytársadalom korában született. Mint csúcsforma, csak akkor bontakozott ki, amikor a történelmileg felnőtt társadalmi ellentmondások az életben oly érthetően és nyiltan kerültek napvilágra, hogy a művészi-irodalmi ábrázolásban speciális műfajt követeltek: éppen a drámát, amely összeütközést és konfliktust, mint meghatározó és egységes kategóriákat mutat fel, és amely éppenséggel nyilvános jellegű problémái miatt, feltétlenül a szinpad nyilvános fórumát igényli. Korábban már elmondtuk, hogy ezen jelenségek mellett még egy sor további fontos objektiv és szubjektiv feltételre volt szükség, igy mindenekelőtt az egyéni és történelmi tudat, valamint általában a tudat és az akarat létezésére, ezeknek a jelenségeknek a felismerésére és megfelelő ábrázolásukra. A klasszikus dráma műfaji ismertetőjelei és különleges formatörvényei, ahogy például Diderot és Lessing, Goethe és Schiller gyakorlatban alkalmazták és elméletileg megfogalmazták őket, teljes egészében megfelelnek ezeknek az általános társadalmi feltételeknek. Az általános dramaturgiában igen találóan a következő fogalmakkal jelölik őket: összeütközés és konfliktus mint müfajmeghatározó centrumok, összeütközés és jellem egysége, az emberek- 129 -
