Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)
A dráma lényegéről
Hasonlóan nyilatkozott Schiller is, de már rámutatott az ebből adódó kompoziciós elvek különbözőségére is: Az epikus költő célja a puszta, a legbelülről felszínre hozott igazság: a dolgoknak csupán a természetüknek megfeleld, nyugodt létét és működését festi le; mozgása minden pontjában benne rejlik már a célja, ezért nem sietünk türelmetlenül a cél felé, hanem szeretettel időzünk el minden lépésénél... Ezzel teljes ellentétben, a tragédiaköltő elrabolja lelki szabadságunkat, és azzal, hogy tevékenységünket egyetlen oldal felé irányítja és koncentrálja, sokkalta megkönnyíti a maga dolgát, és önmagáiéi őnybe helyezi, miközben mi hátrányba kerülünk.43. Ezek a sajátos formakülönbségek, amelyekre itt Schiller utal, a két műfaj különböző célkitűzéséből fakadnak. Az a tény, hogy a drámai cselekmény szükségszerűen, közvetlenül és direkt módon hat a nézőre, az a követelmény, hogy ez a cselekmény a néző szemében spontánnak tűnjék és eredetinek, hogy minden egyes részletében, történésben és jellemben, azonnal és közvetlenül érthetőnek kell lennie, hogy a nézőnek nincs ideje pillanatnyi gondolkodásra és elgondolkodásra, sem arra, hogy viszonyuljon a már megtörténthez stb., egyrészről az epikus formánál, szigorúbb formát feltételez a drámánál, másrészről azonban terjedelmi leszükitettséget is, magának a drámai cselekménynek a legrövidebben történő bonyolitását. Ezt a fontos különbséget az epikus és drámai forma között, Goethe találóan emeli ki, amikor azt mondja: Ami az egész feldolgozását illeti, a teljes multat előadó rapszódosz bölcs emberként jelenik majd meg, aki nyugodt megfontoltsággal néz végig a történeteken; előadása a nézők megnyugtatását célozza, hogy azok szívesen és hosszasan hallgassák őt... kedve szerint nyúl vissza és vándorol; mindenüvé követik majd, hiszen csak a képzelőerővel van dolga, amely maga teremti meg önmaga számára a képeit, és amelynek egy bizonyos fokon, már mindegy, mit miért szólít elő...- 113 -
