Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)
A dráma lényegéről
ismer, és nem ismeri a néző behatolását a drámába, sem pedig azt, hogy a dráma megszólítja a nézőt. A drámának ez a sajátossága, amely közvetlenül fakad a szinházmüvészet speciális törvényüségéből, nagy szerepet játszott Goethénél és Schillernél, amikor azon fáradoztak, hogy meghatározzák az epikus és a drámai lényeges ismertetőjeleit, miközben ugyanakkor megkísérelték fontos kompozícióé sajátosságok levezetését is. Goethe oly módon találja meg az epikus és a drámai lényeges különbségeit, hogy az /epikus/ rapszódosszal szembeállítja a /drámai/ mimust. A nagy és lényegbevágó különbség az epikus és a drámaíró között abban áll, hogy az epikus a történést mint teljes multat adja elő, a drámairó pedig mint teljesen jelenidejüt ábrázolja. Ha az emberi tenaészetből akarnók részleteiben levezetni a törvényeket, amelyek szerint mindkettőjüknek el kell járniuk, egy rapszódoszt és egy mimust kellene mindig megjelenítenünk magunknak, amazt a maga nyugodtan fülelő közönsége körében, emezt pedig a nyugtalanul szemlélők és hallgatók között, és nem lenne nehéz kibogozni, hogy a két költői mód közül melyik mit hasznosit a legjobban, kiváltképpen milyen anyagot választ az egyik és milyet a másik, milyen motívumokat használnak fel különösképpen...42. Goethe tehát hangsúlyozza, hogy a dráma közvetlen, cselekvő ábrázolását a színész szabja meg. Ez egyébként a drámai és az epikus műfaj legrégibb és legszembetűnőbb megkülönböztető jele: A drámát közvetlenül, a jelenben cselekvőén adják elő, az eposzt a múltban történőén mesélik el. Goethe azonban túlmegy ezen a meghatározáson, amikor figyelembeveszi a mindenkori közönség egészen határozott reagálását : az epika közönségének „nyugodtan fülelő" és a dráma közönségének „nyugtalanul szemlélő és hallgató" reagálását.- 112 -
