Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)
A szocialista realizmus
A következő kérdést a színházi hatás problémája. A színház igen hiteles művészet, miután a valósághoz meghökkentően hasonló jelenségeket teremthet. Nem hiába nevezik a színházat az élet tükrének. De a színház messzire távolodhat az úgynevezett valóságtól. Ueg kell tanulnunk azt, hogy határtalanul élettelivé tegyük a színpadi látványt, s szinte a valóság teljes illúzióját teremtsük meg - akkor, ha az adott mü célját ily módon érjük el legjobban. De emellett nem szabad lemondanunk a fantáziáról sem. Különösen jó példa erre az opera. Wagner ilyen szempontból nagy eredményeket ért el és annak ellenére, hogy nagy renegát is volt, tanulhatunk tőle. A szó és a cselekmény nagy jelentőségűvé nő, ha a zene szárnyára kapja őket. A zene tehát uralkodó szerepet tölt be az operában. De pillére lehet a melodrámának is, azaz annak a színpadi műnek, amely a nézőkből befejezett típusok éles szembeállításán, erőteljes, tipikus konfliktusokon, emelkedett színpadi szituációkon keresztül vált ki erős érzelmeket. De ilyen esetben a melodráma stílusának olyannak kell lennie, hogy a zene szervesen beilleszkedhessék, fontos, hogy a zene cselekményformáló és kiegészítő szerepet töltsön be. A magasztos tartalmú, wagneri röptű /természetesen azonban más irányzatú/ opera kétségkívül fontos helyet foglal el a szovjet színpadon. Aligha van azonban szükségünk az Aaziához hasonló realisztikus operára, ahol az ilyen szöveget, mint például „az ebéd tálalva van" vagy „a lovak előálltak", az énekes különféle trillákkal és a zenekar teljes kíséretében adja elő. De ha a győzelmes proletariátus diadalát kívánjuk ábrázolni - akkor tessék, Írjanak hozzá zenét, szükségünk van rá. A Vörös térre hívjuk a zenét. Ha két erő összecsapását akarjuk ábrázolni, ha szembe akarjuk állitani a sötét, visszahúzó, komor, rabszolgatartó erőket a fényes, forradalmi, büszkén kihívó erőkkel, akkor ehhez a zene mindennél nagyobb segítséget ■» 84 -
