Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

A szocialista realizmus

meritestetlen forrásunk mai tragédiák megalkotásánál harcunk áldozatai dicsőségének, győzedelmes küzdelmünk vértanúinak bemutatása.

És a mai vígjáték? Egyik teoretikusunk azt a véleményt kockáztatta meg, hogy a proletariátustól idegen a humor. Ki is a humor valójában? Csillapító nevetés, olyan hangulat, amikor nevetünk is, sajnálkozunk is mulatságunk tárgyán, s bár kacagunk rajta, mégis megértjük és megbocsátunk neki. Ezért a riadt és bizonytalan kispolgárság — mondja ez az elvtársunk — nem nevetésre vágyott, hanem mosolyra, nem szatírára volt szüksége, hanem humorra. De a proletariátus nem ismer irgalmat - nevetése gyilkos kacaj.

Ez az elvtársunk téves következtetésre jutott, miután egy absztrakt, ellenségeitől elszigetelt proletariátust vizsgált. Valójában ez nem igy van. A proletariátus nagy nevelő osztály. Neveli a szegény- és középparasztságot, neveli a soraihoz közelálló mezőgazdasági munkásságot, neveli a maga elmaradt rétegeit, neveli önmagát, neveli az értelmiséget, amely nagyon is rászorul a nevelésre, fel egészen az akadémikusokig, akik ezerféle dologra taníthatnak meg minket - mondjuk az elektromosságra /amely oly fontos számunkra, mint a mindennapi kenyér/, de ha olyan kérdésekre fordul a szó, mint az uj élet, az állam építése, a párton belüli elhajlások ellen folytatott harc, akkor sok akadémikus úgy viselkedik, mintha gyerek lenne, akinek nem kell kiismernie magát a politikában. Meg kell mutatni nekik, hogy ez nem jó, sőt igen-igen rossz dolog, hiszen tudniok kell arról, hogyan valósulnak meg ragyogó eszméik és kitűnő munkáik, s hogyan kapcsolódnak ezek az eszmék korunk központi problémáihoz - ez pedig nevelő munka. S a humor igen jó nevelő.

Hogyan kell viselkednünk, ha egy falusi legény - a mi emberünk, becsületes, osztályszempontból hozzánk közelálló parasztfiu - kerül a vörös kaszárnyába; egy balkezes újonc, aki semmit nem tud, semmit nem ismer, minden lépése- 81 -