Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)
A szocialista realizmus
Azmak idején Mihajlovszkij21* azt állította, hogy a marxistának /a forradalmi marxistára gondolt/ azért kell szenvedélymentesnek lennie, mert tudja, hogy minden meghatározott törvények szerint fejlődik. Lenin megsemmisítő érveléssel verte vissza ezt a nézetet. A harc résztvevője, aki félmérte,hol a rossz és hol a jó, kitünően látja a követendő utat, tudja, hogyan kell megszervezni a még szervezetlen erőket, hogy meggyorsítsa, kiegyenesítse a fejlődés útját - eltelik gyűlölettel és szeretettel, haraggal és diadallal, érzelmei szinte szétfeszítik. A valóban forradalmi szocialista realista művészt érzelmek hevítik, és ez színessé, szenvedélyessé teszi művészetét. A szocialista realista művész nem lehet sem statikus, sem pedig fatalista, hiszen szenvedély fűti és ezért harcos. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy feltétlenül publicisztikai, szónoki vagy lirai elemeket kell beillesztenie müveibe - rendkívül objektiv lehet, úgy rajzolhatja fel a képet, amilyen az a valóságban, de müve belső szerkezetét a valóság aktiv felfogása diktálja. Elképzelhetünk olyan embereket - lehet, hogy vannak közöttünk is ilyenek, lehet, * -gy nem, s ez utóbbinak nagyon örülnénk -, akik most is burzsoá tipusu realisták. Őket nem elégítheti ki a valóság, nem fújhatnak velünk egy nótát, mert a mi országunkban szocialista valóság van és ezzel a burzsoá művész nem fujhat közös nótát. Tehát az elégedetlen, elnyomott elemek közé szorulnak. Milyen müveket alkothatnak ezek az emberek? Olyan müveket-, amelyek mintegy gyorsirási jegyzőkönyvbe veszik, lefényképezik forradalmunk hátsó udvarait, azt mondják majd, nint a krilovi mesék disznai, hogy „az egész hátsó udvart feltúrták", de semmi jót nem találtak. A burzsoá realista művész azt a pillanatot találja kedvezőnek a forradalom hátsóudvarának „realista szellemű" felturására, amikor késhegyre 68 -
