Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

Meyerhold színháza

Ebben az időszakban Meyerhold /talán Majakovszkijjal, a Buffo misztérium szerzőjével együtt/ éppen ennek az iránynak egyik legtehetségesebb és legtávolabbra jutott képviselője volt. Színháza annak a már háború előtt megkezdett urbánus, formalista, jazz-bandes művészeti vonalnak folytatója volt, amely kiszabadulván a burzsoáziának a forradalommal szemben táplált előítéleteiből, kitűzte a vörös zászlót vihartól tépett és szines kupolájára. De a futurizmus belső logikája megkövetelte, hogy e színházi előadások minél jobban eltávolodjanak az érzelmektől és a gondolatoktól. A futurizmus harcba kivánt szállni e „burzsoá csökevényekkel". Nem értette meg, hogy ez tulajdonképpen az uj, cinikus és szikkadt lelkű burzsoá nemzedék harca az ellen a korhadó, de bonyolult kultúra ellen,amely a századvég jellemzője volt. A proletariátusnak viszont a valósághoz közelebb álló, tájékoztató jellegű művészetre volt szüksége. Mély művészi gondolatra volt szüksége. Lelkesítő, szenvedélybe csapó érzelemre volt szüksége.

Igen érdekes, hogy Toller1®* Oroszországba érkezése után, még ma is arról beszél, hogy a nézőtér nem tudja elviselni a pátoszt, s a magasztos érzelmekre ironikus mosollyal válaszol. És ebből a szemszögből még a mai Meyerhold is ironizálónak tűnik előtte.

De térjünk vissza Meyerhold első periódusára. Ő is abba az irányba indult el, mint az uj nemzedék legtehetségesebb tagjai: átértékelte a művészetet, s külső, zajos ritmussal kivánta felélénkíteni és vidám serkentő szerré alakítani. Meyerhold az első időkben köpenyként burkolta be előadásait olyan különös elemekkel, mint a valósággal egyetlen közös vonást nem mutató konstrukció, az eleven beszédet és finom vezetésű párbeszédet helyettesitő monoton deklamáció; minél messzebbre kivánta hajitani a régi színházi formákat. Minthogy a forradalom kisérőjeként megjelent a gyilkos nevetés, a harag és a pátosz, Meyerhold- 31 -