Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

A szovjet hatalom színházi politikájának alapjai

mondogatják: „Ej, ha a mai nézők látnák, hogyan játszottak akkor, amikor ők még gyerekek voltak" sth. Az elődöket utánozzák, tisztelettel meghajlanak a klasszikus szabályok előtt és nem biznak az újban - ezek az epigonok jellemző vonásai.

Amikor a proletariátus 1917-ben kezébe vette a hatalmat Oroszországban, a két fenti irányzat virágzott: a dekadens, kifinomult, tartalmatlan művészet és a nyílt epigonizmus. A proletariátus merithet valamit a kifinomult művészetből, amelyből azonban hiányzik a legfontosabb - nemcsak a „proletár szellem", azaz a belső tartalom, az érzelmi-eszmei tartalom -, de kevés kivétellel hiányzik belőle mindennemű tartalom, ezért csak formai eredményeket kölcsönözhetünk tőlük, amelyek csak akkoi tesznek szert jelentőségre, ha igazi eszméket, igazi érzelmeket öltöztetünk beléjük. Ami epigonjainkat, a hagyományok őrzőit illeti, ők nem rendelkeznek u j tartalommal, de az uj gondolat kifejezésére adekvát formákat őriznek. Ez egyaránt vonatkozik a zenére, a festészetre és az uj szinházra.

Ellenem vethetik, hogy az uj tartalom aligha fejezhető ki régi formákban. Én magam sem erre gondolok. De tudom azt, hogy jobb Turgenyev és Puskin klasszikus nyelvén imi, mint zagyva nyelven; a proletariátus okos, nem pedig okoskodó szavakat akar hallani, ezért okosan kell szólni hozzá; s ha nincsen saját, uj nyelvünk, akkor a nagy orosz nyelvet használjuk, s aztán jöhet az uj tartalom és az uj forma. Azt mondják nekem: a proletariátus talán nem érti és nem is igényli ezt a művészetet. Ez a művészet a népi értelmiséghez szólt, most másra van szükség. Én pedig ezt felelem: ha megfigyelik, mit szólnak a színházba betérő, irodalmat olvasgató proletár munkások ehhez a művészethez, akkor megláthatják, hogy annak ellenére, hogy sok minden érthetetlen és idegen számukra Puskin vagy Turgenyev, a Peredvizsnyikek^* vagy az ötök^* al- 18 -