Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)
A szovjet hatalom színházi politikájának alapjai
nézők elválaszthassák a búzát a konkolytól. Olyan esetekben, amikor az ilyen alkotás művészi értéke nem jelentős és az ellenséges erők koncentrációs pontjává lehet, jobb, ha egy ideig nem visszük közönség elé, s nem szolgáltatunk fegyvert az ellenség kezébe. Nem engedhetjük meg, hogy a sajtószabadság örve alatt újságcikkek fegyvereivel tüzeljenek ránk. Polgárháború folyik és ha módot adunk az ellenségnek arra, hogy fegyveréhez nyúljon - ez azt jelenti, hogy lehetőséget nyújtunk számára osztályunk fiainak megölésére. Világos, hogy ezt soha nem engedhetjük meg. A művészetben tehát természetszerűleg cenzúrára és válogatásra van szükség, de könnyű kézre és a kulturális értékek helyes értékelésére is. Ha művészeti kultúráról van szó, akkor mérlegre kell tennünk, hogy mennyi benne a művészi érték, az aranyfedezet, és mennyi az úgynevezett méreg. Az elmondottak alapján véleményem szerint tisztázhatjuk önmagunkban, hogyan foglalunk elvileg állást a múlt örökségével szemben. Most pedig szeretnék néhány szót szólni Oroszországról, közelebbről az orosz színházról, jelenlegi akadémiai színházainkról. Oroszországban a kultúrát szinte teljes mértékben az értelmiség teremtette meg, két nemzedék értelmisége /a harmadikat később érintem/. Kezdetben ez nemesi értelmiség volt - de nem a nemesség szószólója. Teljesen hamis elképzelés lenne, ha azt állítanánk, hogy nagy Íróink, Puskintól Tolsztojig, a nemesség ideológiájának képviselői voltak, hiszen a nemesség egésze gyűlölte és üldözte őket. E művészek a nemességnek egy meghatározott ágához tartoztak; sok nemesi előítélettel és nemesi szokással. Emellett azonban Írók voltak, akik a tollúkból éltek vagy irodalmi tevékenységüket többre becsülték, mint a birtokaikból számlázó jövedelmüket; ez volt az első értelmiség. Munkálkodtak az ország öntudatának fejlesztésén, az ő zászlójukat tűzték lobogójukra az ország haladó ele- 13 -
