Lawson, John Howard: Drámaépítés - Korszerű színház 79. (Budapest, 1965)
Előszó
lem; "a problémák bonyolultabbak lettek és a harmincas évek demokratikus tüze imbolygó és bizonytalan lánggá vált". Ennek a kornak jellegzetes drámáiból hiányoznak a dráma klasszikus és ma is érvényes ismérvei; "Az a világ, amelynek nincs stabil értékrendje, egyben olyan világ, amelyben a cselekvés - a dráma lelke és élete - elvesztette értelmét^, mondja Lawson, majd más helyen, az abszurdokról szólva, leszögezi: "/Beckett müveiben/ Egy láthatatlan hatalom elpusztította az alakok emberségét, és ezek nem tehetnek mást, mint hogy filozofikusan és gyakran komikai erővel kommentálják végzetüket. Ez a világ és egyben a dráma vége. A cselekmény egyetlen feltétele a cselekvés tagadása." Ha az abszurdok dramaturgiája negativ oldalról igazolja Lawson dramaturgiájának érvényességét, a szerző pozitív oldalról is meg akárja támogatni elméletét: a mai drámairás valódi csúcsaira, úgy érzi, változatlanul érvényesek az 1936-ban megfogalmazott tételek. Elsősorban O’Caseyre és Brechtre hivatkozik. Az érdekesebb ebből a szempontból az utóbbira való utalás, hiszen a brechti dramaturgia elméletileg is elhatárolta magát Lawson legfőbb támaszától, Arisztotelésztől, hogy Ibsenről már ne is beszéljünk. Lawson azonban kijelenti: "Brecht drámáinak is van szerkezete, csúcspontja, és a produkció és a közönség között itt is létrejön érzelmi kapcsolat - mégpedig sokkal szorosabb, mint a szokásos üzleties színjáték könnyes "részvétele" vagy tunya nevetése... A brechti cselekmény., az elbeszélés irányába hajlik... De, mint minden műalkotásnál, a mü alkotói értékének próbája itt is az egész egységében rejlik. Brecht drámáiban csak úgy, mint elméletében vannak gyengeségek. Alkotásának legjavában azonban visszaállítja - mind történeti, mind erkölcsi, mind egyéni értelemben - a mondanivaló klasszikus dimenzióit, amelyeket a modern szinház szem elől tévesztett." Ez tehát Lawson válasza. A drámaelmélet válaszának megkeresését egy előszó keretében meg sem lehet kísérelni ; a kérdés olyannyira lényege az egész modern dramaturgiának, hogy tanulmányok és tanulmánykötetek egész sorát igényelné. A különös éppen az, hogy az ilyen müvek megszületése még várat magára; nagy mulasztása ez elsősorban a marxista esztétikának, amely elvi felvértezettségénél fogva bizonnyal nem kalandozna el a különválasztott formai kérdések területére, hanem forma és tartalom egész bonyolult dialektikájának alapján tudná tisztázni a modern dráma dramaturgiájának problémáit. Mindamellett felvetnők a kérdést: meglehet, hogy Lawson 1936-os dramaturgiája több ponton - igy épp a könyvünkben szereplő szerkezeti kérdésekben - elavult, túlságosan merev és dogmatikus; márcsak azért is, mert nem állt rendelkezésére olyan, haladó szellemű és művészileg is teljes értékű drámai termés, amelyből esetleg maga is nagyvonalúbb, rugalmasabb dramaturgiai 6
