Lawson, John Howard: Drámaépítés - Korszerű színház 79. (Budapest, 1965)
Előszó
következtetéseket vonhatott volna le. De vajon napjainkban nem jelentkezik-e túlzott nyomatékkai egy olyan tendencia, amely a "formabontó" drámák szenzációs hatásaitól megtévesztve, hajlamos megfeledkezni a dráma formai autonómiájáról egyáltalában? A dráma lehetőségeinek egyre merészebb, egyre korszerűbb kiterjesztése és a dráma bizonyos törvényszerűségeinek elismerése és védelmezése minden bizonnyal nem egymást kizáró ellentétek, hanem korunk drámairodalmának érdekes és gazdag dialektikus ellentmondását testesítik meg. Ez idő szerint több dramaturgia van forgalomban. Változatlanul forrásmunkája a szakirodalomnak a halhatatlan arisztotelészi dramaturgia, amelyhez a modernebbek közül a legközelebb az ibseni áll; a kettő alapján alkotott korszerűbb, marxista beállitottságu rendszert 1936-ban éppen Lawson. Manapság ezt a dramaturgiát képviselni nem túlságosan népszerű dolog; hirdetője óhatatlanul a korszerűtlenség gyanújába keveredik. Másfelől itt a brechti dramaturgia, amelyet, mint többen bizonyítják, maga Brecht sem tudott következetesen alkalmazni, és, a gyakorlat tanúsága szerint, a Brecht kívánta zártsággal nem is folytatható, noha - világszerte számos példa mutatja - termékenyítő hatása rendkívül erős. Lawson az uj előszóban érdekes kísérletet tesz rá, hogy a brechti dramaturgiára is kiterjessze a "hagyományos" dramaturgia legalapvetőbb tételeinek érvényessegét és ezzel irányt mutat a további kutatásoknak, amelyek könyvében egyébként is számos érdekes és továbbfejleszthető gondolatot, ihletést találhatnak. A dráma műfajából adódó törvényszerűségeket korunk szinte végtelenül gazdag és sokrétű drámaírói gyakorlatának szemszögéből felülvizsgálni, a dráma szükségszerűségeit és lehetőségeit a XX. század második felében tudományos elemzés utján meghatározni - olyan feladat, amely egyszerre égetően sürgős és hallatlanul izgalmas.- 7 -