Lawson, John Howard: Drámaépítés - Korszerű színház 79. (Budapest, 1965)

III. Az előrehaladás

megvalósított egység csak felszínes. Minden jelenetben az éles tiltakozás, a szenvedélyes társadalmi elégedetlenség egy—egy mozzanata kristályosodik ki. A legjelentősebbnek az első, Joe és Edna közötti jelenetet tekinthetjük, mivel ez a munka8család legalapvetőbb problémáival, a gyerekek táplálásával és öltöztetésével foglalkozik, A harmadik epizód /a fiatal taxisofőr és kedvese/ szintén elsődleges fontosságú, A későbbi jelenetek /a fiatal szinész az igazgatói irodában, a kórházi orvos/ speciálisabbak, kevésbé szorosan kapcsolódnak a munkások harcához. Az érzelmi feszültség a dráma folyamán emelkedik; ám ez az intenzitás nem a cselekményből fakad, hanem a forradalmi tiltakozás egyre határozottabb megfogalmazódásából. Ezért ez a tiltakozás inkább romantikus, mint logikus, inkább jelszavakban nyilvánul meg, semmint hogy az alakok legmélyebb igényeiből fakadna. A gépirónő azt mondja: «Lépj ki a fénybe, elvtárs." Dr. Bames igy szól: „Amikor majd először süti el a fegyverét, mondja azt: ’Az öreg Bames helyetti’" Mindez izgalmas, olyan izgalmas, hogy abban a pillanatban nem is lehet megállni az elemzés kedvéért. A dráma sodra magával ragadja az embert, mint ahogyan magával ragadja Agate felhívása is a dráma végén: „Ti, a munkásosztály viharmadarai..." De a fejlődés, amely ehhez a beszédhez vezet, összhatásában nem logikus, nem alapul hus-vér realitásokon.

Igaz, hogy a depresszió alatt sok mérnök, színész, orvos kényszerült rá, hogy taxisofőr legyen. De itt olyan harcos sztrájkbizottsággal van dolgunk, amely nagyrészt deklasszált középosztálybeliekből tevődik össze. Ezeket az embereket pedig józan ésszel aligha nevezhetjük „a munkásosztály viharmadarainak",

A Leftyre várva problémája abból ered, hogy az alakok közvetlen impulzusai és az események szélesebb társadalmi háttere között szakadék tátong. A döntés minden esetben impulziv; az iró feltételezi, hogy a döntést moti- 61