Karvas, Peter: Drámaírás ma és holnap - Korszerű színház 76. (Budapest, 1964)
A hős rehabilitálása
része átkerül az alkotásba. Nem feladatunk mindezek nyomon követése (megvizsgálni pl. az öntudatosodó, egyre általánosabb szembeszegülést a múlt maradványaival, ami egyaránt jellemző a színházra és az élet, a kultúra többi területére a fiatal szovjet államban, vagy boncolgatni pl. a német expresszionista szinház hatását, a rolland-i "nép szánon háza" befolyását, a futurizmus irodalmi és a konstruktivizmus szinpadépitészeti szerepét stb.) Mindenekelőtt egy dolog érdekel bennünket; milyen volt a drámai hős helyzete ebben a drámairodalomban? A korszak alapérzése; a győztes társadalom büszkesége és a régi rendszer veresége, továbbá az a tény, hogy az individualizmus és az egyének abszolút uralma a tömegek felett megdőlt, s helyébe lépett a szocialista kollektivizmus, mint eszme és a tömegfelkelés, mint társadalmi tapasztalat. nagy szabású kísérleteket tett lehetővé az uj tipusu hős, a kollektiv hős megteremtésére. Az adott történelmi helyzetben - mint Visnyevszkij és Ejzenstejn elméletileg bebizonyította és gyakorlatban megvalósította - a hős a tömeg anonim hősiességéből indul el, s igy nem válik belőle jellegzetes egyéniség. A Patyomkin * tengerészeinek tömege protagonisták nélkül mutatja be az eleven forradal-22 mi erőt. Az Első lovashadsereg * egy egész hadsereget ábrázol egyetlen hősként, a gondolatokat minden egyénitést, individuális drámai fiziognómiát nélkülöző alakok mondják ki. A forradalom művészi megragadásának formája a monumentális freskó, minden hierarchizált részlet nélkül, gyújtópontjában a nagy erejű eszmével és az eszméért vívott harccal. Bár ez az ábrázolási mód - és főleg ez a színpadi faktúra - még nagyon sokáig tartotta magát nemcsak a háborút, de még az újjáépítést ábrázoló drámákban is, mégis fokozatos továbbfejlődést mutat; a forradalmi tömegből lassan kiválik az egyén, persze nem a régi dráma pszichologizáló- 55 -T I
