Karvas, Peter: Drámaírás ma és holnap - Korszerű színház 76. (Budapest, 1964)

A hős rehabilitálása

amelyek számunkra teljesen elfogadhatatlanok. Sőt, velünk nyíltan rokonszenvező művészek, akik müveikben a magántulajdon romboló erejét, lealacsonyító és megalázó brutalitását állitják pellengérre, s alakjaik szembeszállnak a sötétséggel, a babonával, a tőke uralmával, végső kicsengésükben gyakran korlátozottak és nem képesek áttörni az idealista gondolkodás, az egyoldalú - csak a tőkés társadalomban szerzett - tapasztalatok szabta korlátokat. így az ember sokszor csak objektum, a történelem áldozata, s bár az áldozat vergődik, védekezik, részvétet kelt, döntő vonásaiban mégis egyenes ellentéte a harcos, eszményi szocialista hős típusának, aki a történelem megváltoztatásában döntő szerepet játszik.

De térjünk csak vissza ahhoz a hőshöz, akit olyan jól ismerünk elméletben és akit olyan hévvel követelünk. Ezzel problémánk gyökeréhez: a hős művészi megjelenítése és klasszikus feltételeinek hiánya közti evidens ellentmondáshoz jutunk el, mely egyre gátolja a drámai jellemek nagyformátumú hőssé válását. Vizsgálódásunkban induljunk ki a forradalom utáni szovjet drámairodalom, tehát a szocialista klasszikusok példájából.

4

Talán soha és sehol nem valósult meg a művészetek történetében olyan tömören és egyenesen vulkánikusán az élet-teljesség jelszava és maximális széleskörű értelmezése, mint az októberi forradalom után keletkezett első szovjet drámákban, melyek a győztes forradalom hősi rapszódiáját vitték színpadra. A súlyos és sokféle életanyag elárasztja a szinpadot, mint az özönvíz, kidönt és elsodor minden formális konvenciót, erőteljesen fellázad a kompozíció hagyományai és a színpad törvényei ellen, felszámolja a sablont és a szokásokat. Ezzel a mindent elsöprő viharral, az uj életnek és az uj - mindenekelőtt a kivívott szabadság által újjászületett - embereknek ezzel az elemi erejű árada- 53 -