Karvas, Peter: Drámaírás ma és holnap - Korszerű színház 76. (Budapest, 1964)

A hős rehabilitálása

tályuk történelmi perspektivátlanságából fakad és tör fel elemi erővel - ezek nem igazi hősök, mert harcképtelenek. Miller vagy Hellmann alakjai azonban, vagy a Tisztességtudó utcalányt* fellázadnak a társadalom erkölcstelen konvenciói, nyomasztó sötétsége, a letargia, a pénz hegemóniája és a lelkiismeret elnyomása ellen, amikor tehát a végső kibontakozásban konfliktusba keverednek a burzsoázia hatalmas apparátusával és szembeállítják vele a maguk - nekünk rokonszenves - igazát, igazi hősöknek tekintjük őket (Proctort, * Lomant '*), a sorsukat bemutató müveket pedig igazi drámáknak akkor is, ha a túlerő súlya alatt ezek a hősök megtörnek és elpusztulnak.

És ezekkel a drámákkal állitjuk szembe (melyek az osztálytársadalom megoldhatatlan belső ellentmondásaira és ezeknek az egyén sorsában való visszatükröződésére épülnek) a szocialista dráma lehetőségeit, mely hazájukat épitő emberekről, olyan emberekről szól, akiket nem rémit az elnyomás, akik nem harcolnak naponta az életükért, akik túlerőben vannak, közösen intézik dolgaikat és nincsenek veszélyben. Ilyenkor egy kézlegyintéssel megállapítjuk: könnyű a nyugati drámaíróknak! A világ, a társadalom, a történelem negatívumait birálva, vagy tagadó hozzáállással ábrázolni a legkönnyebb.

Természetesen a dolog nem ilyen egyszerű. Már a burzsoá drámairodalom dekadens és haladó szárnya között sem olyan könnyű a határvonalat meghúzni, mint gondolnák. Williams vagy Osborne legjobb müveinek leleplező, lemeztelenítő - s ezzel biráló és vádló - szándéka gyakran úgy jelenik meg, mint bizonyos társadalmi harc, nem beszélve például Adamovról * vagy Dürremattról, és a jellegzetesen kritikai realista Írókról. (Ez persze semmiképpen nem igazolja azt az erőszakos törekvésünket, hogy müveikben ezt tekintsük a legfontosabbnak.) Ugyanakkor viszont nem egy - gondolkodását, sőt programját is tekintve - hozzánk közelálló nyugati iró olyan irodalmi irányzatoknak és divatoknak hódol,- 52 -