Gorcsakov, Nyikoláj: Vahtangov rendez. II. - Korszerű színház 75. (Budapest, 1964)
Befejezés
Vahtangov. És e rejtvényeket távolról sem mindig követi a szerencsés megoldás. Sok szinész sorsa fordul tragikumba - hasonlóan Kalaf szerencsétlenül járt elődeihez. A színpadi mesék - az élet meséi. A szinész feladata az, hogy a színpadon megjelenítse "az élet meséit", találó színekkel idézzen fel emberi jellemeket - ez a munka örömteli, de néha gyötrően nehéz. Erre a nagy munkára hivom fel a színészeket... Álmai még magasabbra szárnyaltak, hatalmas tervei voltak, s alappillérük mindig az éles színpadi formába öntött nagy, filozófiai gondolat volt. Vahtangov védelmezte a rendezőnek és a színésznek merész, szemléletes gondolkozáshoz való jogát, a legbátrabb szinpadi önkifejezéshez való jogot. A romantikus, költői színház eszközeit kereste, a vad szenvedélyek és éles konfliktusok színházát. Legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy nagy, erőteljes művészetet alkosson, amely a lehető legteljesebben kifejezi a kor életét. Vahtangov érett és igen tehetséges színházművész volt^ aki minden darabnál egyéni izü megoldást keresett. A színésszel végzett munkája során rendkívül hiteles jellemeket formált, s valószereivé tudta tenni a darab legkevésbé valószereinek tűnő helyzeteit is. A próbákon néha a legszokatlanabb helyzeteket teremtette meg, hogy belülről indokolja a szerep éles rajzát. Vahtangov kitünően ismerte a szinész természetét, és rá tudta vezetni arra a cselekvésre, arra az eszközre, arra a beállításra, arra az érzelmi színezetre, amelynek segítségével a legrövidebb utón elérte az elébetüzött művészi feladatot. E cél elérésére ö maga is bekapcsolódott a cselekvésbe, az alak felidézésének folyamatába. Nem ismerte a cselekvés nélküli (mint ma mondják:asztal melletti) darabelemzés módszerét. A cselekvést a szi- 131 -
