Gorcsakov, Nyikoláj: Vahtangov rendez. I. - Korszerű színház 74. (Budapest, 1964)
A rendezői órák folytatódnak
néha Jevgenyij Bogratyionovics jeladására egy-egy jelenet is sorrakerült: az anya és Aplombov, a görög Dimba és az apa, Zmejukina és Jaty. Hangom berekedt a vezényléstől és társaim is annyira elfáradtak, hogy szinte gépiesen lépegettek a tánc dallamára. Mindenki azt gondolta: most jön a szünet. Vahtangov valóban tapsolt, sőt csöngetett. „Végre valahára" - gondoltuk, és mindenki lerogyott a legközelebb eső székre, zsámolyra, ablakpárkányra.- Kitűnő! - harsant fel Vahtangov hangja. - Így álljanak meg minden alkalommal, amikor csöngetek. De - mondta hangsúlyozott élességgel Jevgenyij Bogratyionovics - azokban a pillanatokban, amikor szünetet jelzek, nézzenek körül, állapítsák meg, ki van maguktól jobbra és balra s gondolják át - hangsúlyozta ismét Vahtangov „mindaz, amit itt magam körül látok: az emberek, a tárgyak, a szoba, és én magam - valóban létezünk-e vagy csak úgy tűnik, mintha léteznénk?" Érthető a dolog? - kérdezte Vahtangov.- Azt hiszem, igen — felelte Kudrjavcev, Aplombov jegyese szerepének alakitója, nem túl nagy meggyőződéssel.- Nos, amit most nem értenek, majd megértik később - mondotta nyugodtan Vahtangov. - A legfontosabb az, hogy a tánc két szakasza között, az általam adott jelre álljanak meg, szinte mozdulatlan helyzetbe merevedve, abban a pózban, ahogy a csengő magukat éri, nézzenek a partnerükre és gondolkodjanak , azután vessék magukat újra a táncba! így kell! így kellemes! így szokott ez a lakodalmakon is lenni! És nem kell sokat töprengeni! Tánc! Vahtangov erőteljesen az asztalra ütött tenyerével és a francia négyes ismét megkezdődött. Minden pillanatban vártuk, hogy megszólal a megállást jelző csengő és gondolatban kipróbáltuk, mihez kezdünk a rendező utasitása értelmében e szünetben. De Vahtangov nem adott jelt. Múlt az idő, egyre jobban kifáradtunk és már lassan megfeledkez- 43
