Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)

Bevezetés

közé esik.../ Ezeknek a más lényegii cselekménysoroknak az lenne a hivatásuk, hogy a darab archetípusát a nézőkben felkeltsék és rezonanciába hozzák. De már a felhozott példákból is látható, mennyire erőltetett a párhuzam a játék és a szöveg között, hogy a montázs mennyire független és idegen a szöveg adta lehetőségektől. Ebből az ellentétből aztán igen sok mulatságos, vagy mosolyogni való túlzás is adódik, ügy gondoljuk, a "13 soros szinház" külföldieket vonzó ereje nem utolsó sorban ebből az önkényes és helyenként hóbortos montázs-játékból is adódik. Tobzódó és kötetlen játék is ez, noha szándékaiban a cselekményhez és szöveghez kötődik. De mit kezdjünk pl. a következő jelenettel: "Faust megkeresztelése. Mielőtt aláirja a kötelezvényt, Faust csaknem folyóba fullad /a két asztal közötti tér/, hogy megtisztuljon az uj élet előtt. Majd Mefisztó /asszony/ megigéri, hogy meghallgatja Faust kívánságát és megvigasztalja őt, testét a térdén tartva. /Pieta/." Ebben a jelenetben számos ellentmondó montázst kell a nézőnek megértenie, funkcionálisan beleillesztenie a darab menetébe. Fel kell ismernie Mefisztót mint asszonyt, azonosítania kell ezt a Mefisztót a Pieta "istenanyjával", egyáltalán ismernie kell a Pieta c. Michelangelo szobrot, s nem szabad mosolyognia annál a képnél, mikor Faust lefekszik a Mefisztó-asszony térdeire. Ebben a jelenetben tehát - mint más montázsok esetében is - a rendezők arisztokratikus intellektualizmussal, olyan ismeretek azonnali használatát tételezik fel a nézőről, melyet nem lehet kivánni. A darab spontán hatása gyorsabb logikát igényel, mint amennyit az átértelmezett szimbólumok nyújtanak, magasabb művészettörténetitörténelmi ismeretet követelnek a- 20 -