Redgrave, Michael: Mesterség és művészet - Korszerű színház 72. (Budapest, 1964)
IV. Színészek és nézők
- 93 -mondás: "a karzatnak játszani", noha, hála a televíziónak és a filmnek, manapság a karzati helyek telnek meg utoljára. Persze ez a téma egy szinész számára kissé kényes. Emlékszem, mikor, némiképp elkésetten, úgy döntöttem, hogy apám, anyám, nagyapám és nagyanyám nyomdokait követve magam is a színi pályára lépek, megírtam ebbeli elhatározásomat egy Cambridge-ben működő kedves tanár-barátnőmnek, egy ragyogóan elmés és rokonszenves asszonynak, akit különösen érdekelt a dráma és a szinház. Barátnőm azt válaszolta, hogy sajnálattal értesült elhatározásomról és bár nem akar velem vitába szállni, mégis azt szeretné, ha elgondolkodnék következő megjegyzésén: "Ha sikerét a taps nagysága méri, hogyan tudja elkerülni, hogy ne a tapsot tegye munkája céljává?" Azt hiszem ugyanazt feleltem, amit akkor is, azóta is vallók: hogy noha e megállapításban nem kevés igazság rejlik, ugyanígy alkalmazható sok más foglalkozásra is. Ugyanígy? Nem, ez talán túlzás. De amennyiben a szinész igazán művész - márpedig büszkén állíthatom, hogy szilárd hitem szerint az angol színházi szakmában a vezető színészek közül néhányan és a kisebb szerepeket játszók közül sokan igazi művészek -, úgy rá ez e gáncs nem vonatkozik. Az emberi természet sajátja, hogy kívánja a dicséretet,ha a dicséret kijár, és ugyanígy sajátja, hogy kapálódzzék a szúrások ellen. Ami a színészek és a közönség kapcsolatát illeti, a szúrások lehetnek néha egészen aprók és vezethetnek mégis fájdalmas következményekre. A közön eég lelkesedése, úgy gyanítom, országunkban lappangóbb jellegű,mint másutt, amiről hasonlóképp lappangó puritanizmusunk tehet. De bárcsak kitelnék szakértelmemből, hogy pszichológiai nyelven határozzam meg azt a fajta fenntartásos lelkesedést, amely sok embert, aki veszi a fáradságot és levélben mond köszönetét egy-egy színészi alakításért, arra kéeztet, hogy igy kezdje soréit: "Ez az első eset, hogy valaha is színésznek Írok." Feltehető, hogy az illető ezzel valami egészen különleges elismerést akar kifejezni. Ám miután, bizonyára a legtöbb,nyilvánosság előtt szereplő emberhez haeonléan, több efféle levelet olvastam,
