Redgrave, Michael: Mesterség és művészet - Korszerű színház 72. (Budapest, 1964)
IV. Színészek és nézők
- 77 -tol, amely tönkretehet egy feszült jelenetet, nem kell a végső kimenetel előtt küzködni a színpad esetlen megkerülésével. A színészek nemceak egyszerűen lenyűgözik a közönséget; szinte agy tetszik, mintha a közönség ringatná őket a karjaiban. Ritka és gazdag alkalom ez a színész számára. Ahogy mondani szokták: olyasmi, amit "érdemes megirni haza”. Dehát mi értelme van annak, hogy megirjuk, haza vagy máshová? Hiszen nemcsak hogy a végső fogadtatás azonos a múlt szombatival, de még a rendszeres szinházlátogató se igen tudná megmondani, miben áll a különbség a mai este és egy másik előadás között. Ha jő füle van, legfeljebb megérzi, hogy van ilyen különbség,és ezzel kész. Hogy elemezze is? Baj volna, ha ez az ő feladata lenne. És ugyanilyen baj volna, ha a szinész azt hinné, hogy nincs semmiféle különbség. Minden tapasztalt szinész tudja, milyen veszélyeket rejteget, ha élvezi a játékát. De mégis: élvezni kell. A szinész és a közönség viszonya olyan érzékeny, mint a szerelmi viszony. Mindig kell, hogy legyen valaki, aki csókol és valaki, aki odatartja az arcát. Ha ezen elgondolkodunk, nem lehet kétséges, kinek mi a szerepe. X X X X Gyakran mondogatjuk, hogy nem darab a darab, amig el nem játsszák, méghozzá közönség előtt. Mégis, meg kell vallani: a szinész számára ez a truizmus gyakran - persze nem mindig vagy nem véglegesen - véget érhetne ezeknél a szavaknál is: "amig el nem játsszák". Ez a megszorítás eszerint teljes mértékben .figyelmen kivül hagyná a potenciális közönséget. Mert való igaz: a szinész munkájának legizgalmasabb és legigazabb pillanatai igen gyakran a próbák során következnek be. Ilyenkor izzik fel fényesen, bár aürü megszakltá-