Redgrave, Michael: Mesterség és művészet - Korszerű színház 72. (Budapest, 1964)
- 4 -puritán keretek között felszikrázó Jellemábrázoló tehetségét. Redgrave-nek a kritikusok kezdetben szemére vetették, hogy túlságosan "intellektuális" szinész. Ugyanezt később, művészi fénykora idején, Így szokták megfogalmazni: Michael Redgrave Anglia "leggondolkodóbb színésze". Redgrave-nek tehát sikerült a tökélyig fejlesztenie és elfogadtatnia a maga sajátos, jellegzetes stílusát, amelynek fő vonása valóban a legjobb értelemben vett intellektualizmus: rendkívül kulturált, elmélyült dráma- és szerepelemzés, mesteri technikai tudás, az ebből fakadó tökéletes színpadi könnyedség, elegancia és biztonság jellemzik Michael Redgrave művészetét. Beszédtechnikájának, dikciójának különösen sok csodálója akad; az angol kritika szerint a shakespeare-i versmondásban talán csak John Gielgud előzi meg. "Anglia leggondolkodóbb szinésze" két kitűnő könyvben elméletileg is magas színvonalon foglalkozott a sziniátázás problémáival; A színész eszközei /The Actor*sffays and Means/ a bristoli egyetemen tartott előadásait fogja össze, az Álarc vagy arc /Mask or Face/, amely jelen válogatásunk alapjául szolgált, részben a Harvard-egyetemen tartott előadások anyagán alapul. Ami a szemelvényesen közölt Írásokból a legnyilvánvalóbban emelkedik ki: Michael Redgrave harcos és szenvedélyes hive Sztanyiszlavszkij rendszerének, amellyel egyébként 1937 óta foglalkozik elmélyülten. Rendkívül érdekes fejtegetésekben elemzi Sztanyiszlavezkij tanításait általában; de legalább ilyen érdekes az, amikor a rendszer tanulságait saját művészetére vonatkoztatva boncolja, példát mutatva rá, hogyan ötvöződhet össze a megszívlelt tanítás és hagyomány az eredeti, önálló művészi tehetséggel. Saját, világszerte elismert művészi tekintélye a bizonyság rá,hogy csak az ilyenfajta ötvözet teheti teljes értékűvé a szinészi teljesítményt. Az Írásokból kitűnik, hogy Redgrave Sztanyiszlavszkij meggyőződéséé híveként száll szembe a mester tanításától elütő vagy azt meghamisító szlnészeti rendszerekkel. Ezért Ítéli el oly szilárdan a New York-i Actors' Studio gyakorlatát, amely Sztanyiszlavezkijra hivatkozva a rendszernek csak egyik felét alkalmazza: a színész önmagán való munkáját, és a szerepen való munkát elhanyagolva szubjektív, pszichologisztikus naturalizmusba süllyed. Ugyanakkor Sztanyiszlavszkij híveként fogadja Redgrave Brecht tanítását is meglehetős elutasítással. Itt azonban nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Redgrave magatartásának politikai tartalma nem megy túl az általános polgári humanizmuson és színpadon kívüli tevékenységét illetően jellegzetesen apolitikus /szemben például lányával, Vanessával, aki az angol békemozgalom szenvedélyes harcosa/. Nyilvánvaló tehát, hogy az a meg nem értés, az az elutasítás, amellyel Brechtet az itt közölt rövid Írásban is bírálja - noha állításaival haladó politikai álláspontról is lehet részben egyet érteni -, nemcsak Sztanyiszlavszkij iránti rajongásával magyarázható, hanem azzal az idegenkedéssel is, amelyet Brecht egyértelműen politikai tartalmú és tendenciájú művészete belőle kivált.
