Redgrave, Michael: Mesterség és művészet - Korszerű színház 72. (Budapest, 1964)
VI. Gondolatok Konsztantyin körül
- 127 színésznek megállapításait kommentálva kijelenti: elhitetni a közönséggel, hogy patkányt lát, holott a színpadon semmiféle patkány nincs /ezt a példát kozta fel Reuaert/, ugyanannyit jelent, mint a közönséget alkohollal leitatni - ez nemcsak pusztán megfogalmazásként nyers, de egyszerűen ostobaság. A művészet adta illúziókat az ital illúzióihoz hasonlítani gyerekes dolog volna; amely jelző csak annyiban sántít, hogy egyetlen gyereknek sem jutna eszébe a kettőt öszszehaeonlitani. Amikor pedig a történelmi múltról alkotott elméletét olvastam, döbbenten kellett megdörgölnőm a szememet. Hát lehetséges, kérdezem magamtól, hogy valóban az értelem, sőt akár csak a puszta józan ész nyelvén beszél? Csökönyösen haladok újra végig szavain és vonakodva úgy kell döntenem, hogy ha én meg akarom őrizni a magam józan eszét, úgy azt kell feltételeznem, hogy ez a zseniális ember vesztette el a magáét. Mert az a gondolat, hogy a történelemben minden pillanat el van ezigetelve múltjától vagy jövőjétől éa hogy ezt a gondolatot az előadás tolmácsolhat ja - ez számomra az őrültséggel határos. Ezért azt kell feltételeznem, hogy igazából Breoht sem gondolja ezt komolyan, éa sok más hasonlatához és paradoxonjához hasonlóan csak úgy használja, ahogyan az ügyész vagy a védő él az ilyesmivel a bíróság előtt; tudja, hogy ezt vagy azt a mozzanatot úgysem hi ezik el -neki teljesen, de bizonyos felőle, hogy az esküdtek Ítéletét kedvezően fogják befolyásolni. Ha feltételezzük, Hogy elmélete legalábbis bizonyon pontokon érvényes, akkor néhány paradoxoné érthetővé válik. Kettős felsorolása azokról a követelményekről, amelyek a "drámai" színházzal és - a másik hasábban - az ő "epikus" színházával szemben támasztandók, helyenként feltétlenül érthető, akár rokonszenvez valaki az egész elképzeléssel, akár nem. Azonban melyik dráma vonatkozásában lehet igazán elmondani, hogy a drámai drámában az ember "változtathatatlan", mig az epikus drámában az ember "változtatható éa váltoaó"? Itt már kezd a talaj sikamlós lenni. Mert ebben a megállapításban, felszínesen nézve, úgy látszik, mintha volna némi
