Barrault, Jean-Louis: Egy színházi ember naplója - Korszerű színház 71. (Budapest, 1964)

III. Egy bemutató

- 101 -- "ők" /vagyis a közönség/ még a folyosókon vannak, beszélgetnek. Te jó Isten, miről tudnak ezek most beszélgetni?

Valóban: miről is beszélgethetnek? Hiszen ma este a világ központja a színpadon van, itt, emögött a függöny mögött, amely most szelíden dagadozik, akár a vitorla a kikötőben} a színpad hűvös levegője a nézőtér melege felé tolja.

A színházi ember körül egy kis csoport nevetésbe' tör ki. A férfi egy anekdotát mesélt nekik:

"Egy olyan főpróbán, mint ez a mai, a kakasülő egyik törzsvendége kihajlik a földszint felé és az első sorokat fürkészve sorra agnoszkálja a nevezetes személyiségeket: ez itt X., az meg Y. A felesége mindre rábóllnt. Ez pedig, mondja végül, Z.- Z? - mondja az asszony. - Ne hülyéskedj már, hisz az meghalt.- Mi az, hogy meghalt?- Ha mondom: meghalt.

A ml emberünk még jobban előre hajlik és hirtelen kinyújtja mutatóujját egy ezüstös sörény felé: ’Már hogy halt volna meg, mondja, nézz csak oda: hiszen mozog!’"

Az ilyesmi old valamit a félelmen és a támadás pillanata előtt némiképp levezeti a feszültséget. De azért senkinek a figyelme nem terelődik el. A drukk jótékony dolog; izgalma szükséges az igazi szinész felvillanyozásához.

"Monsieur, kezdenünk keli. Uraim, figyelem* kezdünk."

Mindenki, egyetlen közös remegés rabjaként, beáll a helyére.

A színházi ember a jelzőtáblához settenkedik. Itt áll a vörös bársonnyal borított kopogtató, amelyből mindenféle formájú szögek állnak ki; a férfi megragadja és lopva, anélkül, hogy bárki látná, megcsókolja; aztán átadja az ügyelőnek.- öregem, most aztán már rajtad a sor!