Akimov, N.: Színház és varázslat - Korszerű színház 65. (Budapest, 1964)

A rendezésről

Elméletileg ebben az esetben szerintem az a leghelyesebb, ha először korlátozzuk képzelőerőnket, a hőst semleges térségben idézzük magunk elé éa csak fokozatosan vonjuk be képzeletünkbe az előadás más elemeit. Tehát például elképzeljük a hőst, azután eldöntjük, hogy jó lenne, ha a háttérben száz ember állna, esetleg fal, vagy kórus — minden, amit csak akarunk» igy fokozatosan válik mind bonyolultabbá az előadás formájának kezdeti minimális elképzelése.

Ilyen esetben a példák mindig durvák és végletesek; de ha behatoltunk egy könnyű vaudeville lényegébe, akkor jogunk van akár azt is elképzelni, hogy a színészek röpködnek; ez a gondolat motoszkál az agyunkban egy darabig s utána talán valami vissza is tükröződik belőle a beállításokban, a színpadi mozgásban stb. Vegyünk egy másik példát: jogunk van azt elképzelni, hogy az előadás utolsó monológjában elhangzó utolsó szó után be— omlanak a falak. Vagy elképzelhetjük azt, hogy a színpadon élő elefántok rohangálnak... szóval a rendező elképzelhet bármit, de csak egy feltétellel: az abszolút szabadon, praktikus megkötöttségek nélkül kialakult képnek a legteljesebben ki kell fejeznie az adott alkotás művészi tartalmát, hogy a rendező azt mondhassa legjobb barátjának: ha lehetséges volna, igy rendezném. S ha ez a hatalmas tőke egyetlen százalék erejéig sem valósul- 59 -