Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

IV. A burzsoá színház csődje

Az ujj művészet tán nem tudatosan, de mindenesetre buzgón kiszolgálta a világháború véres gyárosait. Különösen a szinház, amely ahelyett, hogy a tiltakozás szószéke lett volna, tiszta esztétizmusával hivalkodott, politikamentességével hencegett.

Nincs abban semmi csodálatos, hogy a szinház a háború első éveiben a hatóságok különös rokonszenvének örvendett. Kiküldték az arcvonalra is, együtt a jó katonáknak szánt cukorkákkal, cigarettákkal és keresztecskékkel, hogy immunizálja őket a gáztámadások vagy a £,épfegyvertiiz borzalmai ellen. A hátországban a szinpad művészetének az volt a hivatása, hogy a hurrá-patriotizmus hangulatát idézze elő és zaja elfojtsa a vezérkarok közös hadi mesterkedéseinek zaját. Bernard Shaw-nak, ennek a törhetetlen "szocialistának", ennek a pacifistának a példáján látható, hogyan alkalmazkodtak a háborúhoz a kiváló szinmüirók. George Bemard Shaw a háborús években egyetlenegy darabot sem irt vagy engedett bemutatni, hogy ne olvadjon bele a Jaj de .ió ebben a kis háborúban... kezdetű vidám nóta közhangulatába. Az angol polgárságnak e valóban fáradhatatlan bírálója nem talált önmagában elegendő bátorságot ahhoz,.hogy kimondja az igazság szavát. És csupán a háború után (és akkor is inkább dacból, mintsem meggyőződésből) a Megtört szivek házában adta tudtául az angol burzsoáziának, hogy ostobaságot követ el, ha nem óvakodik a közelgő német rablóktól, akik el fogják söpörni a föld felszínéről.

Azt a tényt, hogy a háború idején az angol színpadokon egy darabja sem volt látható, maga Shaw azzal magyarázza, hogy akkor nem járt a színházba igazi közönség, csak katonák a babáikkal... Shaw úgy tesz, mintha nem tudná, hogy ezek az emberek végiilis katonaruhába bujtatott civilek voltak s ezek a hadseregbe "önként" hajtott egyenruhások szívesen meghallgatták volna, hogy kicsodák- 50 -