Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)
IV. A burzsoá színház csődje
és bonyolult művészetem szent rejtelmeibe. S élte azokkal az előjogokkal, amelyekkel annak idején a művészeket felruházták, felülről néznék le önökre, filiszterekre, akik képtelenek rá, hogy magyarázatomból megértsék, miért jobb a plasztikus dekoráció a perspektivikusnál, a stilizált a realistánál, s a koturnuson járó, álarcos színésznek miért kell tánclépésben sétálgatva, énekhangon mondania szerepét, s a szinház miért nem csak kiválasztottak részére való szentély, végül pedig, miért van az, hogy a szinházi avantgardisták ábrándjainak perspektívájában a jövő színházának látomása úgy tonik fel, mint amely megszabadult az alkalmi elemektől, s a végletekig kifinomult és felmagasztosult, szinház, amelyben nincs szinész - szó szerint idézem: nincs szinész - és nincs néző, az extázis szinháza, vagy ezoterikus szinház, ahogy még nevezték. És önök, hölgyeim és uraim, egészen máshová gondolva, ellentmondás nélkül hallgatnák kijelentéseimet, de blazirtan, a kor divatjának megfelelően. Én pedig, befejezvén előadásomat, tovaringanék "a feketekávé óceánjának habjain" az "Enyhülés szigete felé", elégedetten, hogy ismét egyszer sikerült port hintenem az önök szemébe, és hogy mindaz, amiről önöknek beszéltem, engem magamat nem kötelez semmire sem. Ma nincs sorompó a termelő és a fogyasztó között. Ma nekem nem önökhöz, hanem az önök nevében kell beszélnem olyan dolgokról, amelyek közelről érintenek mindnyájunkat, amelyek valamennyiünkben ugyanazokat az aggályokat keltik és amelyekre talán mind ugyanazt az orvosságot találjuk meg. A háborút követő esztendők az egyéb társadalmi változások közt azt is meghozták, hogy a régebbi "müvészlelkek" - ritka és alkalmi kivételekkel - örömmel vállalták a művészet egyszerű dolgozóinak elnevezését s a "Parnaszszus magaslatairól" leszálltak a mindennapos élet viszon