Jersov, Pjotr: A színészi alkotás. I. - Korszerű színház 59-60. (Budapest, 1963)

IV. fejezet: A látomás megelevenítése

amely valami tökéletesen váratlan, izgalmas és rendkívül tanulságos következtetéshez vezet.

Maga az epikus elbeszélés formája (külső oldalát tekintve) lényegében abból áll, hogy minden pontot vagy veszszővé, vagy pontosvesszővé alakítunk át és hangsúlyozottan plasztikusan emeljük ki őket, lélektani szüneteket tartunk a vesszőkkel helyettesített pontok után. Emellett minden következő mondatot (vagy minden következő szöveget) emeltebb hangon mondunk ki. Ily módon ez a forma a beszédet mintegy magassági lépcsőfokonként épiti fel: minden egyes mondatot természetszerűleg tartalmának megfelelően dolgozunk ki, de figyelembe vesszük a hangmagasságnak egy alapfokozatát; a mondat vesszővel, azaz a hang felemelésével végződik az utolsó szótagnál. Erre az uj magassági fokozatra épül rá ugyanilyen módon a következő mondat; ez megint a hang felemelésével, a következő fokozatra való áttéréssel végződik stb.

Héhány megfelelő helyen történt emelés után (amelynek helyét az elbeszélés tartalma és az elbeszélő hangterjedelme határozza meg) az alaphangnem néhány magassági fokozaton keresztül újra leszáll, majd imét fokozatosan és lépcsőzetesen emelkedik.

Ez a hangvételi skála elvileg végtelen, mert értelmét az elbeszélő forma szabja meg. Gyakorlatilag persze mindig a kép valamilyen fő momentumához vezet, amjlynek kedvéért tulajdonképpen az egész elbeszélést folytatjuk s ennél a fő pontnál be is fejeződik. A legfőbb dolog megnevezése és az elbeszélés befejezése mindig bizonyos mértékben váratlan, az elbeszélés tehetetlenségi nyomatékának megsértése. Annál inkább kiugrik aztán az előzetes események hátteréből.

Ennek a formának alkalmazása lényegében azt a képességet jelenti, hogy egyidejűleg tudjuk továbbvinni és el is húzni az elbeszélést úgy, hogy közben egy pillanatra sem engedjük csökkenni az érdeklődést és egész idő alatt izga- 183 -