Piscator, Erwin: A politikai színház - Korszerű színház 56-57. (Budapest, 1963)

A Piscator Színpad megszületése

Nos, éppen ezt a pontot nagyon gyakran azzal az ellenvetéssel igyekeztek megcáfolni,hogy minden igazi művészet felemeli az egyénit a tipikusba, a történelmi szintjére. Az opponensek minduntalan elsiklanak afölött, hogy éppen a tipus nem jelent örök értéket, hogy az összes művészetek legfeljebb a maguk korszakának történelmi szintjére emelik az eseményeket. A klasszicizmus a nagy egyéniségben látja korszaka "örök sikját",az esztétioizmus korszaka a szép szintjére valé emelésben látja.A morális kor az etikusban. Az idealizmus korszaka a magasztosban. Mindezeket az értékeléseket a maguk korában örökértékűeknek tekintették, művészetnek pedig azt, ami ezeket az értékeket általános érvénnyel megfogalmazta. Ezek az értékelések a mi nemzedékünk számára elhasználtak, elavultak, halottak.

Melyek a mi korszakunk sorshatalmai? Mit ismer el ez a nemzedék sorsként, amely előtt ha meghajlik, elpusztul, amelyet le kell győznie, ha élni akar? Gazdaságot és politikát és a kettő eredményeként a társadalmat, a társadalmit. Ez a három tényező a mi sorsunk. És csak azáltal kapcsoljuk össze életünket a huszadik század "történelmijével", hogy ezeket - akár igenlés, akár az ellenük való harc útján - elismerjük.

Amikor tehát minden azinpadi cselekmény alapgondolataként az egyéninek történelmi szintre emelését jelölöm meg, ezalatt kizárólag a politikai, a gazdasági, a társadalmi szintre emelés értendő. Ezek által kapcsoljuk össze a színpadot életünkkel.

Aki korunk művészete elé más követelményeket állit, az, tudatosan vagy öntudatlanul, energiánk elterelését vagy elaltatását szorgalmazza. Nem engedhetjük, hogy eszményi, etikai vagy morális impulzusok törjenek be a jele-75