Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)

J. Poljakova: A hagyomány fonákja

ház a maga életérzését hozta a színpadra és ennek az életérzésnek uj tükrözését valósította meg.

Az állami színházakat gyomként nőtték be a sablonok. A hagyomány rutinba ment át, a rutin pedig megbizhatóan óvta a színházat az élettel való érintkezéstől. A Művész Színház visszatért az élethez. Behatolt kortársainak leikébe, az akkori orvoa, tanár, paraszt, földbirtokos, színésznő, szakácsnő, éjjeli őr, szenátor mindennapi életének apróságaiba... A minden részletében tanulmányozott és hiteles élet áradata betört a színpadra.

A régi színház rutinja elleni hadjáratban a fő, döntő szó a rendezőé és a színészeké volt, akik a szó legszorosabb értelmében hőseikké alakultak át.

Elvetették a szokásos, mentőövként használt szerepköri beosztást. A Művész Szinház orvosai és mezítlábasai, tanítónői és színésznői megölték a "királyokat" és "zsarnokokat", a "szerelmes színészeket" és a "rezonőröket", megölték őket kellékkardok és kartonból készített méregpoharak nélkül, pusztán azzal, hogy megjelentek és hatást gyakoroltak a nézőre. Ez a fiatal szinház győzelmes, forradalmi diadalmenete volt.

Ebben a mozgásban, a Művész Szinház hozta uj stílusban azonban benne rejlettek az újfajta sablonok kialakulásának veszélyei.

Maguk a Művész Szinház alapitói mindennél jobban féltek attól, hogy a hagyomány elkorcsosul, dogmává, kánonná változik, amely bilincsekbe veri a művészetet. A Sztanyiszlavszkij alapította színházat nem fenyegették a "schillerizmus" sablonjai. De nem sokkal a szinház alapítása után már fenyegetni kezdett valami más: "az érzések élethüségének" túlburjánzása, a feltételezett körülmények külsődleges pontossága, amelyet nem lelkesített át gondolat. Olvassuk csak el Sztanyiszlavszkij le-