Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)
A színész művészete ma
13 létezhet-e képzeletszerüség a színészi művészetben,amelynek mindig az volt és az marad a célja, hogy feltárja az ember belső világát? A szinészi játék korszerű kifejező eszközeinek keresése közben még egy probléma merül fel: a szó és a cselekvés kölcsönös kapcsolata a mai színpadon. Van egy olyan vélemény, amely szerint a XIX. századi szinház a szó színháza volt. Akkoriban lényegében a beszéd kulturáltsága volt az emberi érzelmek közvetítésének egyetlen módja. Sztanyiszlavszkijnak a szinészi művészetben végrehajtott reformja, a feltételezett körülmények között való cselekvésről, a szinész ás környezete kölcsönös kapcsolatáról, a 3zövegmélyéről, a fizikai cselekvésekről szóló tanitása rendkívül mértékben megnövelte a szinész lehetőségeit, uj, bonyolultabb ás finomabb módszereket adott kezébe az emberi pszichológia feltárására. A mai színházat a cselekvés színházának kezdik nevezgetni. Vajon valóban igy van-e? A meghatározásnak ez a kategorikussága nem vezethet-e arra, hogy színészeink manapság gyakran nem tudnak beszélni a színpadon? Semmiképpen sem szabadulhatunk meg pl. az utóbbi idők sok Shakespeare- és Puskin-előadásának keserű tapasztalataitól. Mégsem tarthatjuk Shakespeare-t és Puskint archaikusnak, amiért hőseik versben és nagy monológokban beszélnek! A színészek azonban ezeken az előadásokon vagy "elbeszélik" a verseket, mintegy a mai csevegő beszédstílusban adva elő őket, vagy szünetekkel, pszichológiai súlypontokkal nehezítik el a beszédet vagy pedig hazug deklamálásba csapnak át. Mi itt a kiút? Milyen legyen ma a szinész beszéde? Miben áll a szinészi beszéd korszerűsége? A korszerű színházban mi a konkrét értelme az egyszerű igazságnak, amelyet valaha Sztanyiszlavszkij fedezett fel: "A színésznek tudnia kell beszélni"?
