Bojadzsijev, Grigorij: A színház költészete - Korszerű színház 49-50. (Budapest, 1963)
Az előadás műfaja
akart fényes teátrálitást produkálni. Jellemző, hogy munkáját védelmezve, Ohlopkov a teátrálitáa fő törvényeként "a fölösleg elvét" hozta fel. Â vita hevében azonban Ohlopkov megfeledkezett róla, hogy a "fölösleg elve" semmiképpen sem lehet esztétikai kategória, mert a művészet mindenek előtt válogatás,elhatárolás, szűkítés, minden fölösleges kiküszöbölése. Bármilyen monumentális is Michelangelo, bármennyire megragadók is dus színeikkel a flamandok képei, bármilyen megrenditők is Gogol patetikus hasonlatai, ezeknek a művészeknek egyike sem használ fel fölösleges elemeket, mindegyiküknél csak válogatást, elhatárolást, szűkitést tapasztalhatunk. Emlékezzünk csak, hogy Shakespeare még "a szenvedélyek őrjöngése közben" is mértékre intette a színészeket. Amikor ugyanis a művészetben a "mérték", a "lakonikusság" kifejezést használják, ez nem annyit tssz, hogy "szárazon", "szürkén" és "kurtán", hanem ezzel a forma pontosságát. a méretek célszerűségét. a jellemzés pontosságát és a belső téma külső megjelenési formájának legnagyobb fokú kife.1 ezésteliaégét határozzák meg. Ha a művészetben valóban léteznék a fölöslegek törvénye, akkor Michelangelo nem választotta volna ki Mózes számára a megfelelő márványtömböt, a flamand csendéletek számára nem lehetett volna képkeretet készíteni, mert a művészek nem tudták volna, hogy hol álljanak meg, a színpadon bemutatott látványosságok helyett pedig a színházakban az a körhinta forogna, amellyel Ohlopkov lepett mag bennünket a Vasárad at" ‘ ' előadásán. Idézzék csak emlékezetükbe ezt a képet, és szemük előtt megjelenik a színészek tarka tömege, amint a nézőtér legváratlanabb helyeiről tűnnek fel, elfoglalnak minden szabad helyet, a nézőtéren szeszélyesen elhelyezett játéktereken csoportosulnak; a levegőt kiáltások, 62/ Szeráfimovics világhírű regényének dramatizált változata a moszkvai Forradalmi Színházban, Ohlopkov rendezésében.- 90 -
