Bojadzsijev, Grigorij: A színház költészete - Korszerű színház 49-50. (Budapest, 1963)

Színpadi képszerűség

zeletazerü elemben,mintha az a valóság képmása lenne.Ugyanakkor azonban azt sem felejti el, hogy a színház alkotta mag a teljesnek, a helyesnek ás izgalmasnak ezt a képzetét és miközben átadja magát képzeletének, érzelmeinek él és hisz bennük, egyben pedig gyönyörködik a színészek művészetében, magában az alkotó aktusban. Az a lényeges, hogy ha már megszületett az igazság érzése, akkor lényegtelen, milyenek a Játék fogásai, képzeletszerüek-e vagy sem, mert már magában a képzsletszerü fogásra való reagálásban benne rejlik, hogy elfogadtuk valóságnak, az emberi test és lélek Jelenségének.

 színpadi képszerüség csak akkor tesz szert művészi erőre, amikor a néző önálló alkotó látomás aktusának fogadja el, amelyben nem érzi a rendező vagy a színész srőszakos hangsúlyozás! kísérletét.

A színházban a színpad képi gondolatát mintegy el kell rejtenie a cselekmény természetes menetének és csak úgy szabad megfejtenie a nézőnek, mint egy rejtvényt,amikor érzelmileg behatol a művész alapeszméjébe.

Ha a rendező nem bízik a néző alkotó képzeletében, és hangsúlyozza a színpad általánosító, képi jelentőségét, akkor a néző nem az élet igazságának fogadja el, amely a teljesség szimbólumát hordja magában, hanem egyszerűen képzeletazarü színpadi látványnak tekinti.

Törvényszerűen felmerül azonban a kérdés, hogy amit szubjektumként mutatnak be nekünk, valóban rendelkezik-« egyéniséggel vagy csak egyszerűen lemeztelenített jelképről van 8zó?Mert akármilyen kifejező is a szimbolikus jelentás, az általános gondolat, a képmás puszta látszattá, a valóság feltételes hieroglifájává lesz, ha nem érzékelhetjük benne a cselekvés közvetlenségét és a hős egyéni individuamát. Enélkül a nélkülözhetetlen feltétel nélkül a képszerüség, bármilyen állhatatosan hangsúlyozzák is, nem ragadja magával a néző képzeletét és végeredményben az előadás stilizált és halott lesz.- 56 -