Bojadzsijev, Grigorij: A színház költészete - Korszerű színház 49-50. (Budapest, 1963)
Színpadi képszerűség
"teátrálitás" kedvéért hősének halálát nem drámai, hanem pantomim eszközökkel kellett ábrázolnia. A sebesült Bagration az üres színpadra azökkent.A fájdalomtól vonagló ember minden mozdulata a szenvedés festői pózává változott: Bagration hol elesett, hol felemelkedett, hol lassú léptekkel járkált és megállt, egy letört husángra támaszkodott,hol újra feléledt és lázasan kezdett rohangálni a színpadon. A rendező és a azinész számára feltehetőleg ezek a mozdulatok mély drámaiaágot fejeztek ki, valójában azonban csak egy danse macabre harctéri variációi voltak. Ahelyett, hogy az életbeli jelenetnek esztétikai általánosítást adtak volna,ez a "teátrálitáe" lealacsonyította, sértette a hőst éa az eseményt, a tragikus epizódot ügyetlen balettezámxná süllyesztette. A színház mindig igy áll bosszút, ha nem bíznak benne, és visszaélnek más művészetek segítségével. Ezt az állításunkat igazolja a másik példa ia, amelyet ugyanennek a színműnek ugyanabból az előadásából vettünk. À cselekmény drámai csúcspontja: Kutuzov dönt, hogy feladja-e Moszkvát vagy ne. Egyedül van, komoran ül. Gyerzsavin csodálatosan játssza ezt a jelenetet, a nézőt lenyűgözi a pillanat nagyszerűsége - s egyszerre csak a mennyezet majd széthasad a harsány énekléstől és zenétől... Jobban odafigyelünk az óratórium szövegére és kiderül, hogy ez "a nép hangja", amely ilyen sajátos formában ad tanácsot a nagy hadvezérnek. A zenei kép természetesen megsemmisítette a drámait: a színész már nem volt ura a közönség érzelmeinek. Nemcsak a rendezői munkában figyelhetjük meg azt a jelenséget, hogy a teátrálitáat teatjátékkal és zeneiséggel igyekeznek helyettesíteni - ezzel a sajnálatos félreértéssel gyakran találkozunk színészi alakításokban is. Minthogy nem bíznak lélektani átélésük életszerű kifejezőerejében, a színészek a testjáték, a zene kifejezőeszközeihez folyamodnak ée ennek következtében e mozgások stilizálása, az érzések imitálása jelenik meg. 46 -
