Bojadzsijev, Grigorij: A színház költészete - Korszerű színház 49-50. (Budapest, 1963)
Színpadi képszerűség
csen semmi külső megkülönböztető jele, ami elválasztaná a valóság egyes jelenségeitől, önmagától feloldódik a mindennapi világban. Ezért tökéletesen természetes, hogy a realista színházművészet megjelenésével felvetődött az nélet" és a "színház" problémája. Hogyan lehet megoldani ezt az ellentmondást? Kiben rejlik a realista művészet teátrálltása? Ez a két kérdés szervesen összefügg egymással. Sok olyan rendezőnk van, aki titokban szembeállítja est a két elemet, az "életszerűt" és a "teátrálist", s úgy véli, hogy egyik előadást meg lehet rendezni "életszerű" felfogásban, a másikat pedig "teátrálisan". tévedés mgy elképzelni a tsátrálltáat, mint különös stílust, amelyet főként a rendező találókenysága, irodalmi és színházi reminiszcenciái táplálnak, nem pedig az életből nyert benyomásai, az érzések pszichológiai igazsága és a képszerű gondolkodás. Ilyen esetben az előadást túlterhelik zenei betétekkel, táncos jelenetekkel; rikító színű díszletekkel. Ha elérte a zeneiséget, a plasztikusságot vagy a festőiaéget, a rendező a győzelem tudatában az igazi teátrálitás megjelenési formájának véli előadását, mert a teátrálitást úgy fogja fel, mint a zene, a tánc, az ének, a rikító színek jelenlétét az előadásban. Ez a felfogás a gyakorlatban odavezet, hogy a színház "segédmUvészetei" sokkal szembetűnőbb külső formájukkal megakadályozzák az előadás belső drámai témájának pontos és teljes feltárását. Abban nincs vita, hogy a "segédmüvészetsk" - a festészet, a szobrászat, a zene - sokban emelik az előadás művészi kifejszőerejét, de semmi esetre sem határozhatják meg az előadás teátrálitásának fokát. Minden olyan esetben, amikor a "segédmüvészetek" erre a szerepre pályáznak, egyszerűen megzavarják a színpadi cselekmény természetes menetét és szétrombolják a színpadi képmás teljességét.- 43