Kopecký, Jan: Befejezetlen harcok. II. A színház a szocialista forradalomban - Korszerű színház 45-46. (Budapest, 1963)

I. Előszó - II. Szövetségesek és ellenségek

A gúnyos kornak céltábla gyanánt, Hogy lassan mozgó ujját rámszögezze! S még ezt is elviselném szivesen: De ott, ahol a szivem őrizem, Ott, ahol eldől életem-halálom, A kútfő, melyből életem patakzik Vagy elapad - fia onnan is elűznek!... Vagy posványt látni ott, nyüzsögve fajzó Rühes varangyokat... Fordulj el innen, Türelem, ifjú, rózsás ajkú angyal, Az én szemem is mord, mint a pokol. /Kardos László fordítása/ A különbség nyilvánvaló: Shakespeare a szinész felada­tává az érzelem kifejezését teszi, Racine - az előadást és a leÍrást. Shakespeare számára a szinész a fő tényező - ne­ki kell a szavak alapján megteremtenie a valóságot. Racine számára a szinész eszköz, akinek a lehető legjobban kell előadnia a költői müvet. Shakespeare-nél az alkotás csak a színpadon válik befejezetté; Racine-nál már a szövegben ké­szen van. "Az alak, a jelmez és a világos deklamáció volt körülbelül minden - mondja Honzl a Diderot Színházi cikkek cimü müvéhez irt előszavában -, amit a klasszicista fran­cia dráma az előadástól kívánt. E dráma eszköze nem az ála­­kitás volt, hanem a szónoklás!" Diderot száz évvel később kelt Szinész-paradoxonja a klasszicista hagyományból indul ki: "A nagy szinész csodá­latraméltó bábu. Zsinórjait a költő tartja - minden Borocs­kában meghatározza számára az alakot, amelyet magéra kell öltenie." Az iró számára minden eleve adott - a klasszi­cista esztétika szilárd kánonjában. A szinész számára min­den eleve adott - a drámairó szövegében. A véletlen ki­zárt, eltérést nem tűrnek, a színésznek a legtökéletesebb és legengedelmesebb eszköznek kell lennie, mert teljesíte­nie kell az előírást: "A drámairó nem habozik szükiteni a valóságot... Kizárja a rendetlenséget, a jeleneteket egy­máshoz hangolja, bevezetőkkel magyaráz, fokozza az érdeklő­dést, távolról késziti elő a fordulatokat és ügyesen előre- 53 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom