Craig, Gordon: Hitvallás a színházról - Korszerű színház 42. (Budapest, 1962)
A színház művészetéről
látok, a nem-atléta színházi dolgozók fajának hátait. Velem szembe egy valaki néz: egy egyéniség, egy személyes bátorsággal rendelkező fiú vagy férfi. Őt látom magam előtt és benne látom azt az erőt, amely létrehozza az eljövendő fajt. Ezért hozzá szólok és megelégszem, ha csak ő egyedül ért meg engem. Ő az az ember, aki, mint Blake mondja, "elhagyja apját, anyját, házait ás földjeit, ha művészete útjában állanak"; ő az az ember, aki feladja egyéni becsvágyát és a pillanat múló sikerét, akiben megszűnt a vágy a sima aranyak szerezte kellemes gazdagság iránt, de aki nem kevesebbet követel majd viszonzásul, mint otthona, szabadsága, egészsége és ereje visszanyerését. Őhozzá szólok. Fiatalember vagy; már eltöltöttél néhány évet a színháznál, vagy szinházi szülőktől származol; vagy egy ideig festő voltál, de vágyakozást éreztél a mozgás iránt; vagy kézműves voltál. Talán összevesztél tizennyolc éves korodban a szüléiddel, mert színpadra akartál lépni és ők nem akartak engedni. Talán meg is kérdezték tőled, miért kívánkozol a színpadra és te nem tudtál értelmes választ adni, mert arra vágyódtál, amit semmi értelmes válasz nem tud megmagyarázni: repülni szerettél volna. És ha azt mondtad volna a szüleidnek: "repülni szeretnék", talán több eredményt értél volna el, mintha ezekkel a rettenetes szavakkal rémited meg őket: "a színpadra akarok lépni". Emberek millióiban élt ugyanez a vágy: vágy a mozgás iránt, a repülés vágya, egy másik teremtménybe való be leolvadás vágya, és mert nem tudták, hogy ez ném más, mint a képzelet világában élni, néhányan igy válaszoltak a szüleiknek: "Színész akarok lenni; a szinpadra akarok lépni". Tulajdonképpen nem is ezt akarják; és itt kezdődik a tragédia. Azt hiszem, hogy egy fiatalember, séta közben, lelkében ezzel az újonnan ébredt érzéssel, egyszerre csak azt mondja: 70