Craig, Gordon: Hitvallás a színházról - Korszerű színház 42. (Budapest, 1962)
Kulcs az életemhez
nul ültem egy darabig. Nagyon jól megértette szótlanságomat - minden beszéd szükségtelen volt. Senki más nem jött be hozzá, amennyire én emlékezem, amennyire ő emlékezik - távolról hallottuk, hogy zug és zug a taps. Köpenyt vett fel, cipót húzott és kisétáltunk Berlin utcáira, a hó barátságosan fogadott bennünket, a kirakatok még fényesek voltak, minden karácsonyfa csillogott-ragyogott - sétáltunk és a kirakatokról beszélgettünk. Az üzletek - a karácsonyfák - a tömeg - senkise figyelt ránk. Később arra gondolt, hogy iskolát alapit az ilyenfajta tánc tanítására; legalábbis azt mondta, hogy gondolt rá. Elfeledkezett arról, amit annyira szeretett poétája, Whitman mondott: "Örökül hagyom nektek, hogy ne alapítsatok utánam iskolát..." Ez a vad és kedves poéta óvatos volt és müveiben is gyakran használta az "óvatosság" szót. Isadora arra késztette a mohó rajongókat, hogy - jól vagy rosszul - utánozzák és sokat fáradozott azon, hogy iskolát alapitson. Éveken át sokat beszélt róla, hogy egy iskola-otthonba hivja össze okét és testvérére,Elizabethre bizza oktatásukat. Az első eredmény jónak mutatkozott. Láttam a berlini Kroll Operaházban tartott bemutatót, amelyen először Isadora táncolt, majd behívta kis tanítványait, hogy kis ugrásaikkal, futásaikkal tetszést arassanak a közönségnél. Arattak is - és ellenállhatatlanul kedvesek voltak, vele magával a csoport élén. Gondolom,néhányan még akko is és ott is vitatkozni kezdtek róla, megkísérelvén kitépni a csoda szivét, de ón és sokan mások, akik látták ezt az első kinyilatkoztatást, nem álltunk meg vitatkozni... mert mi is flolvascuk mindazt, amit a költők Írtak az életről, szerelemről és természetről, és akkor sem vitatkoztunk - olvastuk őke , és sirtunk,és nevettünk örömünk-52