Craig, Gordon: Hitvallás a színházról - Korszerű színház 42. (Budapest, 1962)
Kulcs az életemhez
a ruhadarabkák változtak át, amikor felvette őket. A szépség csodáivá változtatta őket és minden megtett lépésénél megszólaltak. Nem túlzók. Biztosan elolvasnak majd egy bizonyos könyvet erről a hölgyről, amelyben megállapítják, hogy amikor először láttam őt táncolni, elveszítettem "művészi szivemet", azt a szivet, amely minden művészben ott dobog, amely, ha bármiféle szépség érinti, mélységesen megindul és int bennünket, hogy csendesek és tisztelettudóak legyünk. Mármost ez a könyv azt állitja, hogy miután táncolni láttám őt, bementem az öltözőjébe, hogy beszélgessek vele. Bementem. Senki más nem volt jelen, bementem és ott találtam, amint tánca után fáradtan feküdt és én leültem vele szemben. Nem szóltam egy szót sem. Csak néztem őt. Megosztoztunk a csenden. És egy könyvben valami bolond azt akarja elhitetni a világgal, hogy mérges voltam és mindenféle buta és goromba dolgokat vágtam a fejéhez. Mivel csak mi ketten voltunk jelen, annak a bizonyos bekezdésnek a szerzője azt próbálja bebizonyítani, hogy Isadora irt igy a jelenetről. Ez csak hazugság lehet. Isadora már halott volt, mikor ez a könyv megjelent; ha olvasta volna ezt a hazugságot, nagyon elkeseredett volna. Sohasem fogom elfelejteni, amikor először láttam őt kilépni egy puszta dobogóra, hogy táncoljon. Berlin - az 1904—es év december hónapja. Nem egy szinház szinpadán lépett fel, hanem egy hangversenyteremben és talán emlékeznek, milyen volt egy hangversenyterem dobogója 1904-ben. Alacsony kis függönyök között lépett be, amelyek alig voltak nála magasabbak - átjött a dobogón, oda, ahol nekünk háttal, nagy zongora mellett egy muzsikus ült - éppen most fejezett be egy rövid Chopin-etüdőt, amikor Isadora belépett és öt-hat lépéssel a zongora mellett megállt, még mindig némán, és szinte az utolsó hangok zengését hallgatva... Csendben állt 50
