Craig, Gordon: Hitvallás a színházról - Korszerű színház 42. (Budapest, 1962)

Kulcs az életemhez

jött a baj, itt rejlett a nevetés igazi oka. Mert 6 nem rendesen táncolt - hanem "artisztikusan", mondta a weimari csoport. De München, Berlin, Drezda és Bées hozzátette: "zseniálisan".

Nosza törjünk ki hangos kacajba: ha! hal Azokban a napokban a zsenialitást meglehetősen félelmes dolognak tartották - még azok is, akikben megvolt. Kezdték belátni, milyen végzetesnek bizonyult még csak tegnap is Heinrich Heine, Byron, Berlioz, Keen, Bonaparte és sok más számára - hosszú, hosszú a lista,

Srre a zseni-mészárlásra visszatekintve, az 1900-as évek bölcs szemlélői borzadva látták, hogyan buknak el tehetséges művészek, akiket hasonlóképpen tehetséges emberek csoportja bunkózott agyon. így azután a zsenik kedvelői vagy elkomorodtak vagy hisztérikusak lettek, ha olyan személyiségekkel kerültek szembe, akiket az istenek a legközelebbi mészárlás céljaira választottak ki.

Ez a magyarázata annak is, miért nevetett Weimar. Furcsa gondolat volt, hogy egy amerikai táncol - de hogy még ZSENI isin

1904 decemberében találkoztam vele - Berlinben. Meglehetősen megkedvelt és én is úgy gondoltam, hogy nem is olyan rosszfajta nevelőnő. Ott táncolt, a városban, de én még nem láttam táncolni. Nem tett rám olyan benyomást, mintha különösebben müveit lett volna: egy nevelőnő félórán belül rendszerint elmondja, hogy "Hic, haec, hoc", de Isadora semmi ilyesmit nem mondott. Ezért úgy véltem, hogy Weimar egy kicsit buta volt és megkérdeztem Isadorát, hogy érzi magát.

Azt mondta, "Én jól és maga?" "Remekül", feleltem. Kifejtette, hogy én az ő "lieber Mann"-ja, mármint kedves férje, vagyok. Mindenkinek és mindennek kezdte ezt énekelni - a szoba tele volt sokféle emberrel és tárggyal. Aztán a kocsiját hivatta, mint szegény Ophelia, és odaszólt nekem: "Hej, jöjjön

*5