Craig, Gordon: Hitvallás a színházról - Korszerű színház 42. (Budapest, 1962)
Kulcs az életemhez
valóság" - kiáltottam ilyenkor. - "Ez nem lehet valóság - a valóság kínszenvedés, a játék az Öröm." Hadd játsszam szerepet. így azután olyasvalakivel találkoztam, aki szintén szerepet játszott. Hogyan nevettünk és sirtunk egymás karjaiba omolva - hisz mindketten tudtuk, a dolog nem lehet tartós - mert akkor valósággá változnék. Életemben egyetlen egyszer találkoztam egy valóságos asszonnyal. Legyőzött - legyőz - le fog győzni. Nekem nem volt ilyen bátorságom: megértem, ha látom, de nekem nincs ilyen bátorságom. Bátran, szemtől szembe a szerelemmel, ilyen volt ő, akkor is, amikor sirtunk és nevettünk és azt mondtuk, nem igaz. Kételkedni kezdett abban, amit mondtunk - mondogatni kezdte magának: de igaz - és igy mérhetetlen lett a szenvedése. De amig együtt voltunk, gyermeki játékokat játszottunk egészen addig, amig be nem telt az idő s a vén mese véget nem ért. Utolsó éjszaka... "Az óra egyet ütvén... CsittI szó se több: ahol jő már megint -" és én visszakerültem Szellememhez, melyet negyvenezer másnál jobban szerettem - száraz szemmel, megrögzötten, boldogan, nyugtalanul... Én mindig Hamlet voltam, és most, mint koros Hamlet, igyekszem "meggyőzni felőlem és igaz ügyemről A kétkedőket" - elmesélve magamról valamelyest és képviselve ügyemet, mint ahogyan azt a darabban Horatiótól kértem. De ők már mind halottak. Ezek a színpadi alakok eltűntek - eloszlottak a könnyű légben. Egy sem maradt, hogy elmondja, milyen vagyok - milyen voltam. Hogyan is remélhetném - hiszen lehetetlen - erre már nem lehet reményem. Tehát tovább játszom a szerepet, éjjel és nappal, Hamletet vagy Leart - és néha Prospérât... Nem ez a valóság... Nem - ez nem lehet igaz... 21
