Tairov, Alekszandr: Színház béklyók nélkül. Egy rendező feljegyzései - Korszerű színház 41. (Budapest, 1962)
A színész
És mindezt még akkor mondtam, amikor csak az első tapogatózó lépéseket tettük ebbe az irányba! Milyen hatalmas, sokoldalú és ragyogó lesz a szinész, ha ezen az utón eljut majd a tökéletességhez! Kísérletem tehát, véleményem szerint, meghozta a kívánt eredményt és engem is meggyőzött, hogy az emberi test nemcsak fiatal korban, hanem a későbbiek folyamán is módszeres gyakorlatokkal relative a tökéletességig fejleszthető. Mindemellett sem mondtam ie arról az eredeti szándékomról, hogy gyerekek számára iskolát alapítsak, A tények súlya pedig méginkább megerősít kezdettől táplált véleményemben, hogy Gordon Craignek nincs igaza, amikor azt mondja, a színészet nem művészet, mert a műalkotás megteremtéséhez olyan anyagra van szükség, amely szándékunknak engedelmeskedik, az ember pedig nem rendelkezik ilyen anyaggal. Ez persze tévedés. Az akrobata példája már régen bizonyít. Az akrobata anyaga, vagyis teste, vajon nem pontosan engedelmeskedik-e szándékának? Megengedhető-e valamiféle "véletlen", amikor produkcióit a cirkuszkupola hatalmas magasságában megkezdi, amikor a legapróbb véletlen, teste fölötti uralmának legkisebb meglazulása, a meghatározott szándéktól való legjelentéktelenebb eltérés ie azonnali halállal fenyegeti? Állitható-e ilyen példa után, hogy az emberi test mint anyag nem alkalmas a színjátszásra? "Igen, ez a helyzet a cirkuszban - vethetik ellenemre -, ott az az emóció, amelyről Craig megállapítja, hogy a szinészt kilendíti egyensúlyából, nem játszik olyan nagy szerepet." "Ez nem igaz - válaszolom -, mert az akrobata is színész és egyáltalán nem mechanikus bábu. Biztosak lehetünk benne, hogy a halálközel emóciója, amelyet - minthogy minden pillanatban fennáll a lezuhanás veszélye - feltétlenül- 45 -
