Tairov, Alekszandr: Színház béklyók nélkül. Egy rendező feljegyzései - Korszerű színház 41. (Budapest, 1962)
A színész
A leghatározottabban el kell ismerni, hogy a naturalista ezinház nemcsak a néző értelmét, hanem egész lényét megragadja, és hogy az átélés a naturalista színpadon, annak ellenére, hogy semmiféle műalkotást nem nyújt, a nézőt mégis rendkívül erősen bűvkörébe vonzza. Miben áll tehát a naturalista színháznak ez a hatalma? Abban, hogy átélése fiziológiai természetű és hogy ennek következtében a nézőt is fiziológiailag gyújtja fel, legalacsonyabb, de talán éppen ezért leghatalmasabb ösztöneit szolgálva. Hasonló élmény ragadja meg a közönséget a bikaviadalnál, a torero halálánál, lovagi tornán, kivégzéseknél. Nem véletlen, hogy a spanyol inkvizíció a kivégzéseknek nyilvános szinjátékjelleget kölcsönzött. Nem véletlen, hogy a bikaviadalt mindig szinházi előadás módjára rendezik meg. Ha valaki a szemünk előtt hal meg, vagy kinok közt gyötrődik, nem mindegy, hogy gladiátor-e vagy szinész, aki "élethűen átéli" szerepét? A fiziológiai izgalom azonos, annál is inkább, mert a naturalista színház ezt az izgalmat még azzal is szolgálja, hogy az előadás végén nem huzza fel újra a függönyt, nehogy tönkretegye az "illúziót", amelyet istenkáromlóan "művészi benyomásnak" nevez. Az ilyen jellegű szinházzal szemben Gordon Craignek természetesen igaza van, amikor erősitgeti, "hogy egy elefánt és egy tigris közötti elkeseredett harc ugyanazt az izgalmat váltja ki bennünk - csak tisztább formában -, mint a jelenkori ezinház." A legteljesebb mértékben téved azonban, amikor elfogadja, hogy ez általában a színház hibája, és hogy az egyedüli kiút a színésznek marionettel való helyettesítése. Nem, nem a művészi bábu, hanem csak a valóban élő szinész, az alkotó, mesterré érett szinész ébreszthet és- 33 -
