Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)
II. Vita a mai drámaírás és rendezés problémáiról
kaimazása körvonalazná és határozná meg tetszés szerint. Ezen a színpadon sátorszeriien helyezhetnénk el a mi proszcénium! vés színpadunkat, az erre a formára szabott drámairodalom kincseinek előadására." A továbbiakban megjegyzi, hogy az elkövetkező években lényeges szerepe lesz az arénaszinpadnak, amely a hagyományos proszcéniumiveB színpad költségével összehasonlítva, igém olcsón előállítható. Rendezési stílusok Az észak-indiai Lila-darabokban alkalmazott látványosságszerü, felvonulási vagy epikus rendezési stílusoktól a körszinházi rendezési stílusig, amelyet valamennyi kerületben alkalmaznak társadalmi komédiák és könnyebb tipusu rövid darabok előadásához, a népi szinház az előadási stílusok meglepő változatosságát mutatja. Ezek a stílusok származékaikban és változataikban tovább sokszorozódnak, magukba olvasztva az olyan színházi segédmüvészetek elemeit, amilyen a zene, a tánc, továbbá annak a kulturális területnek különféle hatásait, ahová történelmi ütjük során eljutnak. Teátrálizmus kontra realizmus Ezekre a különféle módszerekre és stílusokra azonban rányomja bélyegét az előadásmüvészet alapvető elve, amely a rendezés fizikai körülményeiből és a színpad és nézőtér közti kapcsolatból alakul ki. Ez a "teátrálizmus” elve, mint amely szembenáll a modern városi szinház realizmusával. Ez az elv szülte a népi színházban a stilizált és megmutató rendezési törekvéseket, szemben a városi színházunkban alkalmazott nem-stilizált, naturalista és ábrázoló irányzattal.
