Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)

II. Vita a mai drámaírás és rendezés problémáiról

A népi formák városi használata Ezeket a különféle színpadiormákat és konstrukció­kat, amelyeket a különböző kerületek népi darabjaiban al­kalmaznak, hasznosíthatjuk arra is, hogy segítségükkel vá­rosi színházi előadásaink számára uj szinpadformákat te­remtsünk. Ki fog tűnni, hogy ezek az uj színpadok könnyen alkalmazhatók sokféle rendezési stílusra és mind mai, mind klasszikus müvek előadására megfelelnének. Ennélfogva a szinházépitészek és rendezők számára tág lehetőség nyílik uj, izgalmas kísérletezésekre. A változatos szinpadformák mellett a modern dohozszinpad inkább kivétellé lenne, mint­sem szabály maradna. Sajnos, szinházépitési hevünkben amellett döntöt­tünk, hogy dobozszinpadokat épitsünk, teljesen figyelmen kivül hagyva sajátos előadási követelményeinket, feltéte­leinket és módszereinket, és nem hagytunk semmiféle teret uj, kísérletező munkára sem a drámairás, sem a rendezés terén. Michel St. Denis, a hires francia rendező, A stilus újra felfedezése /Rediscovery of Style/ cimü könyvében igy ir a dobozszinpadról: "A modern szinpad üres; nincs saját mondanivalója. Ha délután nézzük meg, sötét üreget látunk, amely a valósághű diszletek végtelen sokaságát kész befo­gadni, s amely este keretbe helyezett és rivaldafénnyel elszigetelt, távoli képet nyújt. A való életnek ez a többé­­kevésbé hűséges fényképe uj illúziót teremtett, amely hi­hetetlenül hosszú ideig áltatta a közönséget: azt az illú­ziót, hogy az illúzió eltűnt." A berlini Nemzetközi Szin­­házépitészeti konferencián tovább fejtegette ezt a tárgyat és annak a véleménynek adott hangot, hogy "a század máso­dik felében az egyik lehetőség a térszinpad lenne, azaz - durva meghatározással - egy széles emelvény, ahol a közön­ség és a szinész közt nincs korlát, ahol a nézőtér falai beolvadnak a szinpadtérbe és a játékteret a világítás al­- 163 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom