Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)

II. Vita a mai drámaírás és rendezés problémáiról

nyugati vívmányok elsajátításával, amíg az egyes szakmákon belül utolérjük őket. És addig már a nyugati hatást teljes mértékben magunkba is szívtuk.

Sajnos az az India, amely feltalálta a rozsdamentes acélt, csak úgy, mint egy roppant csiszolt és gazdag szinházi nyelvet - majdnem egészen elveszett számunkra. Kitűnő matematikusaink, mint Arjabhata /499/, Brahmagupta /598/ és Bhaszkar /1114/ csaknem teljesen ismeretlenek előttünk, és ma már, ha algebrát tanulunk, az kizárólag az európai, nemzetközivé vált jegyek segítségével történik.

Gyökértelen múlt

Ha az előadóteremben színházról beszélünk, mindig belevonjuk Bharata és Natjasasztrá.ia nevét. De ez legtöbbünk számára holt nyelv. Mai színházunk nem belőle bontakozott ki. Éppúgy, mint ahogy iskolai tanmenetünkben az algebra nem Bhaszkar matematikai tanulmányaiból nőtt ki, hanem angol hóditóink révén került hozzánk, mai színházunk sem a szanszkrit színházból fejlődött. Általában úgy érezzük, hogy hagyományunk csak falusias, pásztori jellegű, amely megállapitás az angolok bejövetelét közvetlenül megelőző hanyatló korszakra valóban érvényes is.

Csakhogy ugyanakkor ez a színház nem a semmiből nőtt ki. Bengáliában legalább is a népi színháznak erőteljes hagyománya volt. Még az olyan neves fanatikusok is, mint Szri Saitanja /aki társaival együtt a maga módján társadalmi forradalmár volt/, rendeztek és játszottak színdarabokat. És a pódiumszlnpaddal felszerelt uj színház magába szívta a jatra színházi nyelvét. De ez nem jelentett szintézist, elsősorban azért, mert a jatra a falusi életfelfogást fejezte ki, mig a színház az európai civilizáció finomságát honosította meg.- 153. -