Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)
II. Vita a mai drámaírás és rendezés problémáiról
‘Teremtsünk rendezőket! Az első pont, amelyet a Konferencia ele terjesztek, igy hangzik: Indiának rendezőket kell teremtenie! Régente, mind a népi, mind a klasszikus szinházb&n, a drámairó és a rendező mindig szoros kapcsolatban állt egymással. Bharata Muni a Nat.iasasztrában egyaránt szól a drámaíróhoz, a rendezőhöz és a színészhez, mert szerinte ez a három a dráma megalkotásában elválaszthatatlan egymástól. A nyugati értelemben vett rendező fogalma viszonylag uj a mi számunkra. A Szutradhara ősi hagyománya elveszett. A népi színházaktól és a hagyományos táncdrámáktól eltekintve, körülbelül ezer évig nem volt városi színjátszás. Még a XIX. század végén és a XX. század elején működő pompás parszi színházak sem ismertek ilyen értelemben vett rendezőt. Volt egy igazgató-tulajdonosuk; az ő fennhatósága alatt állitotta be a rendező a darabot, megállapította mindenkinek a helyét és irányította a játékot és a beszédet. Ezenkívül volt egy független zenei rendező is és további rendezők a tánc, a diszletezés és a színpadi hatások irányítására. Ezek egy csoportban dolgoztak. De a produkció nem egyetlen szellem müve volt, amely a darabot a maga egészében alkotta volna meg. Mai rendezőink főleg külföldi klasszikus müveken szereztek gyakorlatot és többet tudnak az európai színházról és rendezési stílusokról,mint saját hazai népi hagyományaikról és ősi öröicségüKről. A tudósoknak és a mérnököknek is a helyi hagyományokhoz és körülményekhez kell alkalmazniuk tudásukat: hát még amikor az eszköz az emberi lény! A rendezőknek a klasszikus abhina.ia tánc, a zene és a hagyományok tanulmányozásával kell gazdagítaniuk stílusukat és a tudásnak ilyen szintézise segítségével olyasvalamit kell alkotniuk, amely közelebb van az anyaföldhöz. Napjaink nyugati drámájában fontos szerepe van a zenének és a- 137 -