Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)

II. Vita a mai drámaírás és rendezés problémáiról

Mai problémákra mal megoldásokat kell találni. Mai reagálások mai formákat követelnek. Ml haszna van annak, ha a ma 3Ürgető kérdéseire ezer évvel ezelőtti válaszokat adunk? Egyik korszaknak a másikba való átültetése nem kevésbé nehéz, mint az egyik országból a másikba, vagy az egyik nyelvből a másikba való átültetés, áz érdektelen múlt öntőmintája alapján dolgozni a jelen számára annyi, mint hiábavaló, akadémikus házifeladatba bonyolódni.

Mondjuk ki bátran, hogy a mai India számára az ősi múlt hagyatéka, különösképpen a színház területén, nagyrészt érdektelen. A hagyomány folyamatos mozgás, de szerencsétlenségünkre ez a mozgás kifejezetten kétirányú. India ősrégi és egyszersmind vadonatúj ország, he a kettő között nincs átmenet, vagy legfeljebb minimális. A modern indiai, akár városi, akár falusi, épp annyira azonosítható a klasszikus indiaival, mint a modern olasz a rómaival vagy a modern görög az athénivel.

A Nyugat szinháza a görög korszak óta folyamatos; Indiában azonban ilyesmiről Kalidasza óta nem beszélhetünk. A nyugati szinház, töretlen hagyománya ellenére, követte az idők szellemét. Mi itt Indiában, úgy tűnik, gyökeret vertünk a múltban. Ezért bukik el a legtöbb kísérlet, amely a szinház felélesztésére irányul.

Az indiai szinházat nem lehet feléleszteni - teljesen uj életre kell kelteni, uj dramaturgia alapján.

A mai Indiában a drámairó és a rendező ámulhat és elmélkedhet az elmúlt dicsőség fölött, de erejét, műnkéját, almait, életét, szeretetét, szenvedését és örömét a jelen lüktető, élettel teli áramlatában kell keresnie.- 134 -