Knyebel, Marija: A színészi szó - Korszerű színház 35-36. (Budapest, 1962)

A színészi szó

- mondta Lopahin, Varja pedig e szavak alatt hallhatóan suttogta újból: "Ebben a házban végétért az élet... És többé nem is lesz..."

"Tavaly ilyenkor már esett a hó, ha még emlékezik rá - folytatta Lopahin -, most meg csendes, napos az idő. Éppen, hogy hideg van... Mínusz három fok."

"Miért mondja mindezt? - mondta csendesen a lány -. Miért nem megy már el?"

"Nem néztem meg - felelte hangosan Lopahinnak, majd rövid hallgatás után hozzátette: - És különben is, eltört a hőmérőnk.

"Jermolaj Alekszejevics" - hivta valaki a színfalak mögül Lopahint.

"Azonnal" - válaszolt rögtön Lopahin és gyorsan elment.

"Hát kész... Vége..." - suttogta a lány és keserves sirásra fakadt.-Nagyszerű! - mondta elégedetten Sztanyiszlavszkij. - Nagyon sokat ért el ma. önmagán értette meg a belső monológ és a szerzői szöveg szerves kapcsolatát. Sohase feledje el, hogy ennek a kapcsolatnak megbontása a színészből feltétlenül erőltetett játékot vált ki és a szöveg formális elmondásához vezet.

Most arra kérem tanárukat, hogy csinálja végig ezt a gyakorlatot ne csak Varja alakitójával, hanem Lopahinéval is. Amikor majd elérik a megfelelő eredményt, akkor kérem a jelenet szereplőit, hogy ne mondják fennhangon saját szövegüket, hanem csak önmagukban, mozdulatlan ajakkal. Ez még jobbam elmélyíti benső szavaikat. Gondolataik akaratuk ellenére is kifejezésre jutnak tekintetükben, felvillanak arcukon. Figyeljék meg, hogyan megy végbe ez a folyamat a valóságban és megérthetik, hogy olyan folyamatot szeretnénk átültetni a művészetbe, amely szervesen jellemzi az emberi pszichét.- 98 -